Fél a gyerek a mumustól? Így űzd el az ágy alól!

Mit tehetünk a szorongás kialakulása ellen és hogyan kezelhetjük, ha már érezhető a jelenléte a gyermek viselkedésében? Ezekre a kérdésekre válaszolt lapunknak Szabó Viktória, pécsi pedagógiai szakpszichológus. 

Már óvodás korban is sok kisgyereknél felfedezhetőek a hosszan tartó szorongás jellemzői. Fontos, hogy a szülők és a pedagógusok ezeket időben felismerjék. Bemutatjuk, mi az, amire érdemes figyelni, hogy gyermekünk és családunk érdekében minél előbb észleljük az intő jeleket.

– Mi az oka annak, ha gyerekkorban szorongás alakul ki?

– Minden gyermekben kialakul valamilyen szinten, hiszen még nincsenek meg azok a tapasztalatok, eszközök, amikkel elkerülhető lenne a bizonyos dolgoktól való félelem.

– Minden esetben rossz, ha valaki ilyet érez?

– Valójában a szorongás nem mindig negatív dolog, hiszen egészséges védekező reakció is az, ami segíti az embert megvédeni ismeretlen helyzetektől, eseményektől. A sötétség, a mélység, a veszélyes állatok például mindenkiben bizonyos fokú szorongató érzést váltanak ki. A gyerekek esetében hasznos lehet ez, hiszen visszatereli őket a biztonságos zónába – a szülők közelébe –, ha megijednek. Így a szülőknek esélye nyílik arra, hogy megnyugtassák őket. Idővel ez a szorongás a gyerekeknél fokozatosan eltűnik.

– Korosztályonként mi a jellemző?  

– Életkoronként más és más tünetekkel jelentkezhet a szorongás. 8-10 hónapos korban szeparációs szorongás jelenik meg, amit az anyától való eltávolodás vált ki. Ez az egészséges fejlődés része. Óvodás korban általában állatoktól, sötétségtől és fantázia alkotta lényektől – például a mumustól, sárkánytól, boszorkánytól – tartanak, de továbbra is fennállhat a szeparációs szorongás, különösen ha ekkor kerülnek először közösségbe a kicsik és távolodnak el a szüleiktől. Az iskolások aggodalmai inkább áttevődnek reálisabb dolgokra, balesettől, betegségtől való félelemre, de az általános iskolában már a legjellemzőbb az úgynevezett teljesítményszorongás. Majd pedig mivel a serdülőkorban a szociális kapcsolatok kerülnek előtérbe, így a szorongás leginkább ezt a területet – az identitást és a beilleszkedést – érinti.

– Miben mutatkozik meg egy gyereknél?

– Gyerekek esetében elsősorban a viselkedésen látható. A gyermekek nagyon változatos viselkedésrepertoárral rendelkeznek, a szülőknek és az őket körülvevő pedagógusoknak pedig ennek a változására kell érzékenynek lenniük. Sokszor jelentkezhet például a tanulmányi teljesítmény romlása, agresszivitás; vagy visszahúzódóvá válhat. Akár testi tünetekben is megmutatkozhat, mint hasfájás, fejfájás, heves szívdobogás, vagy éppen a kedvetlenség, körömrágás, vagy az étkezés megváltozása, gyakori sírdogálás is jelentkezhet.

– Meddig egészséges a szorongás és mikortól kezelendő?

– Mindenkinél kialakulhat valamilyen szinten. Ennek mértéke, és hogy milyen hosszú ideig áll fenn, határozza meg azt, hogy szükséges-e segítséget kérni. A hosszan tartó szorongás kihat a gyerek és közvetve a család mindennapos működésére. Különösen fontos, hogy a szülők és az óvodai, iskolai nevelők helyén kezeljék ezt, semmiképp se bagatellizálják el.

– Milyen módszerrel segíthetünk otthon? 

– A legtöbbet az segít, ha a szülő érzékenyen fordul a probléma felé. Fontos, hogy meg tudja a gyerek osztani vele az aggodalmát, és ezt a másik fél el is fogadja, odafigyeljen rá.  Ezért a szülőknek meg kell próbálni beszélgetni a gyermekkel arról, hogy mi tenné számára könnyebbé a szorongás leküzdését, türelmesnek kell lennie. A picik esetében például, ha a gyerek az ágy alatti szörnytől fél, ki lehet vele közösen fejleszteni egy „védőszert”, amivel minden este befújunk az ágy alá, és elűzzük a mumust. A nagyobb gyerekeknél inkább a beszélgetés segíthet. Mindehhez viszont ismernünk kell a gyerek habitusát, szokásait, érzelemvilágát, élethelyzetét, hiszen enélkül nem vesszük észre, ha változás áll fenn. Ha a családban vagy intézményben észlelték a szorongás tüneteit, amelyek már a családi élet mindennapjaira is kihatnak, érdemes szakember segítségét kérni.

Írta:

 Matoricz Tekla(www.pecsma.hu)

Mi a különbség félelem és szorongás között?

A szorongásban és a félelemben közös, hogy negatív érzelmi állapotot jelentenek, mindkettő egy jövőbeni veszély miatt jelentkezik és a testi tüneteik is hasonlóak. A félelmek viszont konkrét dolgokra irányulnak, amit meg is tudunk fogalmazni. A szorongás a kiszámíthatatlanság és a fokozott bizonytalanság miatt kelt rossz érzéseket.

Betegségek és lelki okai (Barnai Roberto)

https://www.youtube.com/watch?v=4M-zAh734t8&index=1&list=PLIQVNp4lWcXCKrpUHwMUZ85JBSJNUr2dQ

AKIK LÁTTÁK, HOGY AZ ÉLET ÉS HALÁL MAJDNEM ÖSSZEÉR – EZT ÉLTÜK ÁT KORASZÜLÖTT IKREINKKEL AZ ELMÚLT NÉGY ÉVBEN

Négy év telt el azóta, hogy a lányaink megszülettek. A 26-dik hétre. Emma és Izabel, mindketten egy kilogramm alatt. Négy év telt azóta, hogy minden megváltozott. Négy év. Ennyi kellett ahhoz, hogy elhiggyük, talán most már minden rendben lesz. Talán. Ma van a koraszülöttek világnapja, ez alkalommal egy „koraanyu”, Rohr Linda írását olvashatjátok.

–

Kiveszett az erő, megszűnt az én

Nem volt könnyű ez a négy év, ami azzal a hetven nappal kezdődött, amit a koraszülött intenzív osztályon töltöttünk. Ott, ahol megtanultuk, hogy az élet tényleg a komfortzónánkon túl kezdődik, és hogy valóban akkor tudod meg, milyen erős vagy, amikor erősnek kell lenned.

És megtanultunk valami sokkal fontosabbat is:

az, aki látta, hogy az élet kezdete és vége majdnem összeért, annak örökre megváltozik a saját élete. Ha hagyja, ha nem.

Utána kiveszik az emberből a sebezhetetlenség érzése, utána évekig küzdeni fog azzal, hogy újra merjen hosszú távra tervezni, utána már nem hiszi, hogy bármi hatalma is lenne az élete felett. Kiveszik az erő, pedig erősebb, mint valaha, eltűnik az én, pedig nagyobb szükség lenne rá, mint valaha.

Emma...

Emlékszem, minden egyes napon a hetven nap alatt csak azért fohászkodtam, hogy inkább én, inkább nekem legyen bajom, de a gyerekeim rendben legyenek. És a gyermekeim ma teljesen egészségesek. Négyévesek. Három nyelven beszélnek. (A férjem munkája miatt ugyanis 2017-ben Malajziába költöztünk, a lányok itt kerültek közösségbe is. Mivel az oktatási nyelv az angol, és az óvodában tanítanak mandarin nyelvet is, így a magyar mellett mára ezeken a nyelveken is folyékonyan kommunikálnak.) Semmilyen maradandó károsodást nem szenvedtek el a koraszülés miatt. Élénkek, boldogok, és az ikerség minden csodáját velejéig kiélvezik. Afféle valódi „belevaló” gyerekek lettek.

Aggódni úgy, ahogy sosem gondoltad, hogy aggódni lehet

Mi négy évig aggódtunk minden fejlődési mérföldkő előtt. Vajon tudnak majd ülni? Vajon tudnak majd állni? Vajon tudnak majd járni? Vajon  tudnak majd beszélni?

Ezekre a kérdésekre a válaszokat türelmesen kivárni az egyik legnagyobb kihívás volt. Mintha tovább hordoztuk volna magunkban a koraszülött intenzív osztály életérzését.

Azt, hogy sosem tudhatod, mi történik holnap vagy egy óra múlva, egyszerűen csak hálás vagy minden velük töltött pillanatért. Mégis tudattalanul annyira aggódsz, amennyire sosem hitted volna, hogy aggódni lehet.

Hiszen megélted, hogy majdnem elveszíted a gyermekeidet. Ez egy nagyon furcsa, már-már skizoid állapot. A szíved telve szeretettel és haláli félelemmel egyszerre. Mindennap örültem, hogy itt vannak az ikrek és élnek, de fogalmam sem lett volna, mit csinálunk, ha valamelyikük mozgássérült lesz. Végül mind a ketten elérték a mozgásfejlődési mérföldköveket időben, ám mindketten a saját idejükben. Emma mindent hónapokkal előbb csinált, mint Izabel. És bár ez ikreknél ez természetes jelenség, minden erőmre szükség volt, hogy viszonylag nyugodtan kivárjam, vajon sikerül-e neki is?!

Emma és Izabel most

Valamit… valamiért

Aztán egy nap épp a szívműtétemre indultam, amikor az ajtóban búcsúzáskor a „kisebbik” is életében először kimondta: Anya.

Így van ez: valamit valamiért.

Az egészség nincs „csak úgy”, az egészség kemény munka eredménye. Azt hisszük, magától értetődik, az hisszük, mindent meg lehet tenni a testünkkel. Oda lehet lökni, mindent kibír.

És ha véletlenül tényleg kibírja, azt hisszük, ez a természetes.

Mikor a lányok kétévesek lettek, elkezdtem lassan magammal törődni, addig csak az ő egészségükért dolgoztunk. Akkor derült ki, hogy autoimmun beteg vagyok, hogy szívműtétre van szükségem, és hogy a sürgősségi császármetszés következtében az egyik petefészkem és a méhem feltapadt a hasfalamra. Egy év orvoshoz járás, műtét után műtét, életmódváltás, szigorú diétázás következett. Aztán pedig még egy év lelki munka követte mindezt, mert az ugyanolyan fontos.

Hol tartok ebben a munkába ma? Azt gondolom, sikerült a megfelelő (maláj) orvosokkal a gyógyszereimet, vitaminjaimat, táplálékkiegészítőimet beállítani. Malajziában sokkal nyugodtabb az élet, mint odahaza, így tudtam magamnak időt hagyni arra, hogy mindaz, ami történt velünk, felszakadjon, hogy szembe nézzek vele, és átgondoljam, merre tovább.

Nem tudom, ez otthon mennyi idő alatt sikerült volna, sikerült volna-e egyáltalán.

Valamiért Magyarországon mindenki hajtja magát és hajtja a többieket is, mintha nem érdemelnénk meg azt az időt, ami a jellemfejlődésünkhöz kell.

Márpedig ez is egy kihívásokkal teli munka. Főleg egy olyan traumatikus esemény vagy inkább események sorozata után, mint a koraszülés, a szívműtét, az autoimmun betegség, amivel meg kell tanulni együtt élni. Ilyenkor igenis meg kell állni, le kell ülni és ki kell pihenni mindazt, amin túl vagyunk. Azt hiszem, pont mostanában jött el az a pont, hogy kipihentem, hogy felállhatok és mehetek tovább. 

A lányok az apukájukkal

Most már minden rendben lesz… talán

Ma, amikor ránézek a lányaimra, ahogy csacsognak, énekelnek, órákig kettesben eljátszanak, kezdek megnyugodni, hogy talán minden rendben lesz. Ma, amikor egy ismeretlen rájuk néz, el sem hiszi, hogy korababák voltak, és biztos ragaszkodik ahhoz, hogy „micsoda csoda” mindaz, amit lát.

De nem csoda ez. Hanem – megint csak: kőkemény munka. Munkája a PIC-en dolgozó orvosoknak, akik szabadidejükben a Melletted a Helyem Egyesületben karitatíve azon dolgoznak, hogy a családok integrált ellátása minél több helyen megteremthető legyen Magyarországon.

Munkája a nővéreknek, akik azokon az apró, pici lábacskákon és kezecskéken is tudnak vénát szúrni. Kíméletlen lelki munkája ez a nővéreknek, akik olykor-olykor elveszítenek egy babát, és bár ők is vele halnak, nem adják fel, nem törnek össze, és továbbra is napi tizenkét órában életet mentenek.

Munkája a szülőknek, akik akkor is álmatlanul forgolódnak, amikor minden csendes. Munkája az anyáknak, akik napi huszonnégy órában a gyerekeik mellett vannak, akik akkor is kezet fertőtlenítenek, amikor a vegyszerek már húsig lemarták a bőrt, akik steril körülmények közt kétóránként anyatejet fejnek géppel, akik rendületlenül kenguruznak akkor is, amikor a fáradtságtól már hallucinálnak, mert a pici jobban lélegzik közben.

És később, mikor már hazakerültek, az egészség kemény munkája a szakorvosoknak, a konduktoroknak, és továbbra is a szülőknek, akik folyamatosan lesben állva figyelik, mi van ma, mi lesz holnap.

A szülőknek, akik még évekkel később is  bárhol és bármikor  elsírják magukat, mert túl sokáig kellett túl erősnek lenniük, hiszen útközben elveszítettek valami esszenciálisat.

Végül, de nem utolsósorban az akaratereje, élni akarása a legkisebb babáknak.

Így ma este, november 17-én, mikor meglátod a lilába borult Lánchidat, gondolj rájuk! Azokra, akik mindennap az egészséges életért küzdenek, minden tizedik magyar gyermek életéért.

Rohr Linda

(Forrás:wmn.hu)

Facebook

A szeretet útján (Dr. Papp Lajos)

Egy idős hölgy üzenete, mielőtt meghalt

Csak Magyarországon évente több ezer, magányos, idős ember hal meg öregotthonban és kórházban, akiket senki sem látogat… 

Egyikünk sem szeret erre gondolni, mert jeges félelmet érzünk, ha eszünkbe jut! Vajon ránk és szeretteinkre is ez várhat?!

Egy vidéki elfekvő 10 ágyas kórtermének leghátsó sarkában, egy rozsdás ágyon töltötte életének utolsó hónapjait a 86 éves néni. Időnként furcsán kiabált magában, de senki se törődött vele, mert a nővérek és a többi beteg azt hitték, hogy már kicsit bolond, és nem kell őt komolyan venni.
Egyszer a néni rosszul lett, és sajnos már nem tudták megmenteni az életét… Amikor az egyik nővér átnézte a néni holmiját, észrevette, hogy egy levelet hagyott az ágya mellett:

“Kedves nővér!

Mit láttál, ha rám néztél? Egy vén boszorkányt, nevetséges szokásokkal? Egy szenilis öregasszonyt, akit etetni kell, de akkor is kiesik a szájából a falat, és csak takarítani kell utána?

Egy magatehetetlen testet, aki összemocskolja magát, és alig lehet lesikálni róla a koszt?

Nos, amit te láttál, az nem én voltam!

Hogy ki voltam én?

Én is voltam kisbaba, még mindig emlékszem az édesanyám és az édesapám szerető mosolyára. Voltam 10 éves kislány, és a testvéreimmel mindig a kertben játszottunk, fára másztunk és kunyhót építettünk.

16 éves bakfis voltam, élveztem, hogy a fiúk megbámulnak! De rég is volt! A világ óriásinak tűnt, tele volt végtelen lehetőségekkel! Mindig elbújtam a kis kerti kunyhónkba, és az igaz szerelemről álmodoztam..

20 éves fiatal feleség voltam, Kálmánnal örökre összekötöttük az életünket, és be is tartottuk, amit ígértünk egymásnak! 30 éves boldog családanya voltam, gyermekeim szeretete mindenkinél boldogabbá tett! 40 éves voltam, amikor a gyerekek már nem a körülöttem játszottak, hanem a barátaikkal töltötték az idejüket. Olyan gyorsan felnőttek! 50 éves voltam, és ők már elköltöztek otthonról. Ketten maradtunk a férjemmel. 60 éves nagymama voltam, a kisunokáim “drága mamija”. Imádták a dobostortámat és a szilvalekváromat! Minden olyan tökéletes volt!

Aztán szegény férjem meghalt. A gyerekeim külföldre költöztek, egyre kevesebbet találkoztunk… Az évek teltek és egyre magányosabb lettem, egyre jobban rettegtem!! Az élet olyan gyorsan eltelt… Mostanra egy magányos öregasszony lettem! Se szép, se egészséges nem vagyok többé, a természet könyörtelen!! Annyira szeretnék újra fiatal lenni… de tudom, hogy nem lehet!!! Lassan beletörődtem, és békében várom a halált.

Kérlek, hogy ha visszagondolsz rám, annak láss, aki voltam! Egy ember voltam, kislány, édesanya, nagymama, aki valaha sok embert szeretett, és akit sokan szerettek!”
A nővér percekig csak nézett maga elé, és ömlöttek a könnyei. Végre meglátta az apró, törékeny testű, sokat megélt néniben mindannyiunk közös sorsát…

Törődjünk az idősekkel, mert egy nap mi magunk leszünk a gondoskodásra szoruló, szeretetre szomjazó öregek.

(Forrás: tudnodkell.info)

„A SZÓ VESZÉLYES FEGYVER" – EGY KAMASZ KIÁLTVÁNYA AZ ISKOLAI ERŐSZAK ELLEN

El tudod képzelni, milyen pokoli lehet minden nap arra bemenni az iskolába, hogy megint te leszel az ízetlen csúfolódások tárgya? Hogy ha valakinek nem tetszel, nyugodtan beléd csíphet, fellökhet, beszuszakolhat a szekrénybe, miközben rajtad szórakozik az egész osztály. Sajnos egészen biztos vagyok benne, hogy el tudod képzelni. Kevesen ússzák meg, hogy az iskolai éveik során ne kerüljenek közelebbi ismeretségbe a „bullying" fogalmával, azaz a zaklatással. Akár mint elszenvedő, akár mint szemtanú. Február 9. az Állítsd meg az iskolai zaklatást! napja. Ebből az alkalomból felkértük kamasz szerzőnket, mesélje el az élményeit. Bár szerencsére csak egy szolidabb formáját kapta ki a lelki terrorizálásnak, de még az is mély nyomokat hagyott benne. Deli Csenge írása.

Manapság annyira nem foglalkozunk egymással. A másik érzéseivel. Vagy az is lehet, hogy talán épp túl sok időt fordítunk a másik (rosszindulatú) vizslatására? Hogy egyszerűen muszáj észrevennünk, az illető milyen lúzer, kövér, stréber, hülye, béna, csúnya, stb... Folytathatnám reggelig, hisz nagyon hosszú a sor. Az addig oké, hogy feltűnnek nekünk ezek a dolgok, de imádjuk jól meg is mondani őket. Sajnos nagyon sokszor nem csupán puszta jóindulatból és felebaráti szeretetből. Hanem „csak úgy", miért ne.

És nekünk ettől jobb lesz? Nem feltétlenül.

A másik rosszul érzi magát tőle? Hát az meg kit érdekel?! Vagy lehet, hogy pont ez a cél?

Nem tudom, mikor vesszük végre észre, hogy a kimondott szavaknak mekkora hatása van. Lehet, hogy nem is gondoltad komolyan, amit mondtál, és olyan könnyű utólag szabadkozni. Ami még szintén nagyon egyszerű, az a másik kiközösítése és nevetségessé tétele. Csak mert ő más. Mert nem tudod ráhúzni a saját skatulyádat, mert nem illik bele abba a sorba, ahol a szerinted a normális emberek állnak.

Egyébként még az előző kérdésre a válasz: igen. Igen, eléggé rosszul érzi tőle magát az ember. Valószínűleg tisztában van ő is a „fogyatékosságával”. Ki az, aki szereti, ha még szembesítik is vele?!

Tudom, milyen szar, mert voltam a másik oldalon. Az elkövetők nem is emlékeznek rá, és bennem sincs harag irányukban. Csak rosszul esett, nyomot hagyott bennem. Akkor karinthyasan úgy éreztem, nem mondhatom el senkinek, mert csak bőgnék egy nagyot, az meg kinek volna jó? Amúgy is „síró-pityogó, iskolába nem való"… Na, ezért most elmondom hát mindenkinek, hogy volt, mint volt.

Átlagos nap az alsó tagozaton: mindenki rohangál, vidámkodik, matricákat cserélget vagy tipitopizik. A nap is hét ágra süt, kora tavaszias az idő. A nyolcéves, kissé pufók Csenge meg csak ül a padban elgondolkodva, mert a legjobb barátnője aznap nincs iskolában, a többiekkel pedig összekapott valami baromságon. Ezek a többiek meg csak azért sem hagyják békén. Odamegy hozzá az egyik (egyébként szintén nem a karcsúságáról híres) osztálytársa, és azt mondja neki, hogy az a kis csoport – odamutat a sugdolózó, nevetgélő társaságra – úgy gondolja, ő olyan, mint egy bálna. Mint egy bálna. Bálna, bálna, bál-na, bál-na! Folyton visszhangzik ez a szó a fülében, az agyában, de még a pici szívében is. Mindenhonnan ezt hallja, az összes porcikája ezt suttogja: bálnabálnabálna, de a nyolcéves Csenge tűr. Tudja, nem szabad sírni, mert akkor csak még jobban lecsapnak rá. Mint a dögkeselyűk, darabokra marcangolják. Otthon sem szeretné elmondani, mert akkor talán a szülei is áldozatként tekintenének rá. Áldozat, aki nem mellesleg egy bálna.

Nem mondom, hogy ez az egy szó tönkretette az életemet, esetleg megtört volna, de azt sem, hogy jól esett. Mert igazából nagyon belém gázoltak. Mindig is többet adtam mások véleményére, mint amennyire bevallottam, és talán kicsit vicces, de most is épp diétázom. Senki ne értsen félre, életemben a fentebb leírt volt az egyetlen alkalom, amikor úgymegbántottak. Testképzavarom sincs, csak egyszerűen nem érzem magam olyan jól a bőrömben. És hogy ennek az egésznek van-e köze a második osztályban történtekhez, azt nem tudom. Csak azt, hogy a szavaknak súlya van. Szóval jól gondoljuk meg, tényleg akarunk-e mázsás súlyt aggatni valaki, bárki szívére...

Tegyünk ellene! Álljunk a bántalmazott mellé. Állítsuk meg a bántalmazókat, kirekesztőket! Vagy legalább ne váljunk azokká.

Deli Csenge

(Forrás:https://wmn.hu)

Hol lakik a gyerek az apák lelkében? (F. Várkonyi Zsuzsa)

Apja válogatja. De a legtöbb esetben nem ott, ahol az anyák lelkében. A férfi sokkal inkább az ambíció, a rivalizálás és a játék területén éli meg a gyerekeivel való közösséget.

Ha így van, akkor a gyerek időnként tanítványa, kisinasa lesz, néha testvérszerű játszótársa, valamiféle rokon-lélek. Ami pedig a versengést illeti, ez sokkal gyakrabban jelenik meg kettőjük kapcsolatában, mint ahogy a legtöbb apa bevallaná.

A gyerekkel kapcsolatos ambíció a legpozitívabb szülői célok közé tartozik.

Benne van üzenetként az az engedély, hogy mehetsz előre, túlszárnyalhatsz akár engem is, lehetsz sikeres, jó dolog, ha van akaratod és tevékeny vagy. „Legyen belőled valaki’!”

Minden egészséges család efelé hajtja gyerekét. És ezen a téren az (egészséges) apák igazán nagyszerűek tudnak lenni. Ők általában kicsi kortól arra ösztönzik gyerekeiket, hogy merjenek, próbálkozzanak, ne féljenek az élménytől, akár a kockázattól sem.

Többnyire ez az a pont, ahol a két szülő közötti nevelési viták elkezdődnek.

Az anyának első perctől az a dolga, hogy óvja, védje, kiszolgálja a gyereket. Nem könnyű ezt a programot átállítani, és hipp-hopp teljes bizalommal elengedni a gyerek kezét, vagy magára hagyni egy feladattal.

A szorongó anyák általában csak sok év késéssel adják át gyerekeiknek azokat a tennivalókat, amelyeket kortársaik már játszva elvégeznek. Az apákra nem jellemző ez a túlóvás, ők – ha nem is feltétlenül bizalomból, de elszántan – elvárják, hogy a gyerek teljesítsen. És a gyerek többnyire teljesít is, mindkettőjük büszkeségére. Miközben az anya aggódik és rohan(na) gyereke megmentésére.

Melyiküknek van igaza? Mindkettőjüknek. Mert más elvek szerint működik az apa, mint az anya, de a gyereknek mindkét élményre szüksége van. Az e körüli vitákban olyanfajta megegyezés segíthet, amelyben apa és anya egyaránt lemondanak a szélsőségekről; azokról a megoldásokról, ahol igenis van tét: az életképtelenség, illetve a sérülés, kimerülés komoly veszélye.

Az anyák hajlamosak alábecsülni a gyerek teherbírását, az apák ugyan ezt túlbecsülni. Minél szélsőségesebb a két szülő ezen a téren, annál hevesebbek az ütközéseik.

Ha az anyai elv legyőzi az apait, a következmény az önállótlanság és az átvett, állandósult szorongás lesz, miközben az apa reményvesztetten feladja szülői elképzeléseit, és kivonul.

Ha az apai elv dominál kontrolltalanul, akkor balesetezés és az alul teljesítéstől való görcsös félelem uralja majd a gyerek életét. Az anyai elv („Védd a gyengét!”) és az apai elv („A gyenge elpusztul!”) kiegyensúlyozott aránya biztosítja a gyerek legjobb fejlődését. Ezáltal lesz majd ő maga is képes józanul mérlegelni lehetőségeket és kockázatokat.

A jó anya sokáig feltétel nélkül adja szeretetét, a jó apa teljesítményhez köti, de ehhez meg is adja a bátorítást és az elismerést. Gond akkor van, ha az apa rivalizál a gyerekeivel.

Nála nem arra szolgál a teljesítményre való kihívás, hogy esélyt adjon a gyereknek a sikerre, hanem hogy újra egyszer bebizonyítsa, hogy természetesen ő, az apa, a jobb, az ügyesebb, az okosabb. Az ilyen apák onnan ismerhetők fel, hogy szívesen teszik gyereküket nevetségessé, boldogan mutatnak rá tökéletlenségeikre, és nemigen adnak gyerekeiknek bármiben is igazat. Mindehhez még ideológiájuk is szokott lenni: „Ebből tanul a gyerek!” (Kutatások bizonyítják,

hogy nem a hibás, hanem a helyes elemek megerősítése segíti jobban a teljesítményt.) Mindez életre szóló nyomot hagy fiaikban, lányaikban. Az ő életüket a „felülkerekedni- alulmaradni” tengely uralja majd. Ez lesz az a dimenzió, amely leginkább foglalkoztatja (bénítja vagy mozgósítja) őket. Apjuk valószínűleg hasonló versengésben nőtt fel, és szenvedett sorozatos kudarcot. Nők sokkal ritkábban versengenek gyerekeikkel.

Ha történetesen ők is tartós rivalizálásban nevelkedtek (pl. testvéreikkel), ők akkor is inkább férjüket választják majd versenytársnak, gyereküket csak nagyon ritkán. Persze ennek sem kicsi az ára…

F. Várkonyi Zsuzsa

(Forrás: http://tanitoikincseim.lapunk.hu)

Kamasz panasz (avagy parasztságom története)

A minap megütötte a fülemet egy mondat, mely egy anyuka szájából hangzott el: „Kislányom, te nem egy nagy kamasz vagy, hanem egy nagy paraszt vagy!” Azt nem tudom, hogy anyukának miért lett elege kamaszgyereke viselkedéséből, de kifakadását hallva nekem eszembe jutottak Janikovszky Éva sorai: „Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok… Amióta nagy vagyok, és ütődött és nyegle és idétlen, csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek.”

A szóban forgó anyuka, úgy tűnik, rájött, hogy lánya leginkább egy parasztra hasonlít. Hát, akkor lássuk csak a paraszt szó jelentését, amely valószínűleg a szerb, horvát, illetve szlovén prost szóból származik: esztelen, féleszű, tudatlan, tanulatlan, nyers, durva, egyszerű, közönséges. Lássuk be, nem túl pozitív jelzők. De nézzük meg, hogy juthatott idáig az óvodában még valószínűleg bájosnak, okosnak mondott lányA felhőtlen, csupa játékból álló óvodai évek után bekerült az általános iskolába. Hamarosan rájött, hogy nem minden gyerek aranyos és kedves, ahogy azt anyukája beharangozta neki. Bizony, vannak irigy, rosszindulatú osztálytársai is, akik kiradírozzák a gondosan megírt házi feladatát, elcsenik a holmijait, valótlant állítanak róla a tanító néninek, állandóan a középpontban akarnak lenni és ennek érdekében maguk mellé állítják a szolgalelkűeket. Később, ahogy nyiladozott az értelme, azt is észrevette, hogy a tanárok is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Így köztük is van lelkes, munkájára igényes, olyan, akire fel lehet nézni emberileg is, de van lusta, következetlen és hatalmával visszaélő is. Aztán az évek előre haladtával, főleg a középiskolában, realizálta, hogy a tankönyvei egyre vastagabbak, egyre több időt kell töltenie otthoni tanulással, egyre több a tantárgy, a házi feladat, a házi dolgozat, a projektmunka, a kiselőadás, a beszámoló, a vizsga. (Vannak olyan iskolák, ahol már hatodikban két tantárgyból, két év anyagából kell vizsgázni, mert nem árt, ha a gyerek már tizenkét évesen készül az érettségire. Annál nagyobb rutinra tesz szert!)

Na és most, így tizenhat évesen meg végképp minden baja van. Utálja, hogy sovány (vagy kövér), hogy túl magas (vagy alacsony), hogy pattanásos, hogy zsíros a haja, hogy egyes osztálytársai bunkó megjegyzéseket tesznek, hogy beszólogatnak mindenkinek, csak épp saját házuk táján nem néznek körül. Utálja, hogy nincs semmi szabadideje, amikor lustálkodhat, vagy azt csinálhat, amit akar és amit szeret – vagy ha úgy tetszik, épp semmit. Utálja, hogy a szülei rászólnak, hogy ne mobilozzon annyit, ne lógjon a neten, tanuljon jobban. Utálja, hogy beszélgetni akarnak vele, pedig neki nincs semmi mondanivalója. Utálja, hogy tíz éve rágja a körmét, hogy állandóan ideges, hogy sokszor depis, mogorva és szótlan. Utálja, hogy nem értik meg szavak nélkül, hogy nem látják, hogy neki milyen nehéz az élete, hogy boldogtalan. De hogy ő paraszt lenne? Azért ez fájt neki. Mert biztos sokszor nyers, és elfelejt köszönni is, de hogy tanulatlan és tudatlan, azt végképp visszautasítja. Reggel nyolctól háromig vagy négyig órái vannak a suliban, majd hazamegy és jöhet a második műszak. Három órát minimum tanulással tölt, hétvégén még többet is.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Reménykedhet abban, hogy kiheveri ezt is, mint az influenzát, és vigasztalhatja a gondolat, hogy rajta kívül több millióan túlélték már a kamaszkort. Ha mákja van, akkor egyszer őrá is büszkék lesznek majd a szülei, mert világhírű lesz, szerepel majd a TV-ben és benne lesz az újságokban, mint Janikovszky Éva művének főhőse.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

(Forrás: http://szubjektiv.reblog.hu/kamaszpanasz)

101 pozitív állítás Dr Domján Lászlótól

https://youtu.be/IFKqDS2KqoY

https://youtu.be/RhsXlEzfMUQ

EZT KÖTELEZŐVÉ TENNÉM AZ ISKOLÁKBAN

https://www.facebook.com/tudas6alom/videos/831474363619821/

EZT KÖTELEZŐVÉ TENNÉM AZ ISKOLÁKBAN

Minden tiszteletem és minden támogatásom az olyan kezdeményezéseké, amelyek nem fehérgallérosan, a hivatali asztal mögül, hanem a rögvalóságban igyekeznek tenni egy jobb, élhetőbb Magyarországért. Ez a videó fantasztikus. Nem csak azért, mert hatalmas bravúrral vágás nélkül vették fel, mert hihetetlenül erős a szövege vagy mert egy igazán fontos ügyet szolgál, de azért is, mert emberi hangon szól.

Azon a nyelven szól a cigány fiatalság talán legfontosabb kérdéséről, a tanulásról, ami a felemelkedés egyetlen igazi eszköze lehet, amely talán a legalkalmasabb lehet a fiatalok megszólítására.

És megszólít téged és engem is, a többségi társadalmat: amikor "cigányozol" ezeket a kezdeményezéseket is rombolod...

A felvételt Tőri Csaba barátom, a Moltopera karmestere mutatta nekem először. Azt mondta, be szokta vinni a Fazekas Gimnáziumban tartott énekóráira, mert annyira sok zenei érdekesség is van benne. Tudod mi az, amikor 2:05-től körbeállnak és te a kamerával együtt forogsz? Egy hagyományos ráolvasás! A végén a "Tanulj jól, de tanulj jól" egy magyar népdalból származik, amit mi, magyarok már nem éneklünk, de a cigány népzenében tovább él és most egy "modern szövegváltozattal" éledt fel újra. A háttérben jelelve tolmácsolják a szöveget. A "darab" dinamikai repertoárja pedig komolyzenei igényességű (az építkezés, az új "frázisok", "témák" bemutatása stb.). Csabi húsz percen keresztül áradozott erről és teljesen magával ragadott, azóta időnként megnézem, ha energiára van szükségem.

Remélem sokan megismerik. Remélem sokan megértik. Remélem sokan állnak mellé.

Forrás: Tudás6alom

A Roma Oktatási Alap támogatásával készült videóban Horváth Kristóf, művésznevén Színész Bob slammer dolgozott együtt tehetséges roma tinédzserekkel, akik a tanulás fontosságára hívják fel a figyelmet.  (Ágoston László)

https://www.facebook.com/tudas6alom/videos/831474363619821/

A finnországi iskola

Egy ismerősöm nemrég Finnországba költözött és beíratta a gyerekét első osztályba. A hölgy nagyon izgatott volt és felkészítette a gyereket erre a fontos eseményre, úgy ahogy a mi országunkban szokás.

Elmesélte ezt a szokatlan tapasztalatot.

 “Összegyűltünk az iskola előtt augusztus 14-én reggel 9 órakor.
Az első sokk akkor ért, amikor úgy gondoltam, hogy a többi gyerek abban a ruhában jött iskolába, amiben aludt.
A fiamon volt egy ing, nyakkendő és a kezében fogott egy csokor virágot, úgy nézett ki mint egy színész.
Rajtunk kívül senki sem hozott virágot a tanítóknak.
Nem volt ünnepélyes hangulat, nem voltak lufik, nem énekeltek.

A gyerekek igazgatója kilépett a gyerekek elé 1-4. osztály (mert a nagyobbak másik épületbe járnak), mondott néhány szót, felolvasta a gyerekek névsorát és elmondta a gyerekeknek, hogy ki melyik osztályba jár. Ennyi.

Minden külföldi gyerek ugyanabba az osztályba jár, svédek, hinduk, angolok, néhány gyerek Ukrajnából.

A szülőknek annyit mondott, hogy: minden rendben, a gyerekek csodálatosak. 

Egyetlen dolog ami érdekli a tanárokat az, hogy a szülők és a gyerekek töltenek-e elég időt együtt.

A harmadik sokk, az iskola ebédlője.
Az iskola honlapján egy havi menü van kiírva, a gyerek kiválaszthatja azt az ételt amelyet szeretné.
A menü olyan, hogy van külön étel diétázóknak, vegetáriánusoknak, csak közölni kell ezt a dolgot.
Az ebédlőben a gyerekek, ugyanúgy, mint az osztályteremben szabadok, oda ülnek ahová akarnak.

Ilyen az élet az iskolában

– Az iskola nincs bekerítve és nincs biztonsági őr sem.
Az iskolák nagy részében automatikusan működik a bejáratiajtó, az épületbe csak egy program alapján lehet belépni.

– A gyerekeknek nem kötelező a padban ülni, leülhetnek a szőnyegre is.
Egyes iskolákban van kanapé és kényelmes fotel. A főépületben van szőnyeg is.

– Az iskolai egyenruha nem létezik, a gyerekek akár pizsamában is mehetnek iskolába.
A cipő viszont kötelező, de a gyerekek többsége mégis zokniban rohangál.

Amikor meleg van a tanítás a szabad levegőn történik, az iskola mellett, a fűben, vagy az amfiteátrum formájú padokban.

A szünetben az alsó osztályos gyerekeknek kötelező 10 percet sétálni.

A gyerekek nagyon ritkán kapnak házi feladatot, mert otthon pihenniük kell. 
A gyerekeknek nem kell, hogy a szüleikkel elkészítsék a házi feladatot, a tanárok azt javasolják, hogy inkább kiránduljon a család, vagy sétáljanak az erdőben, vagy menjenek úszni.

A gyerekeket nem hívják ki a tanárok az osztály elé felelni. 
A tanár elmagyarázza a leckét és segít a gyerekeknek a feladatok megoldásában. Ugyanígy foglalkozik a gyerekekkel az iskola asszisztense is. (Finnországban létezik ilyen beosztású személy.)

A füzetbe írhatnak a gyerekek ceruzával, majd kitörölhetik, amit írtak.
A tanár is ellenőrizheti a leckét úgy, hogy ceruzával javít.”

( Forrás: https://ketkes.com )

INDIÁNOK ÜZENETE

.

Az indiánok felfogása szerint annak az embernek, aki elveszíti a kapcsolatát a természettel, megkeseredik a szíve.

Ha jobban odafigyelnénk a természet jelzéseire, törvényeire, akkor tudnánk, hogyan lehet összhangban élni egymással, más közösségekkel, a természettel.

A mai emberek többsége örök versenynek tekinti az életet, ahol mindig le kell győzni valakit vagy valamit.
Vágtatunk egy cél felé, pedig nincs cél, csak út van.

Ezt az utat pedig közösen kell járni, egymást és környezetünket segítve.
Erről szól ez a 10 perces, elgondolkodtató rövidfilm.

Magyar felirat: Sevaster1

(Forrás:https://www.elobolygonk.hu )

Mikor és kitől hallottad utoljára: „Büszke vagyok rád!”? – És te mikor mondtad magadnak?

“Büszke vagyok rád”, “büszke vagyok magamra” – ezek egyértelműen pozitív, önbizalomnövelő kijelentések. De lehet vajon negatív töltetű is ez a szó? Milyen esetekben lehet a büszkeség akadály, gát a saját fejlődésünk folyamatában? Ennek jártunk utána a Bookself csapatának segítségével.

Ha a büszkeséggel kapcsolatban irodalmi vonatkozást keresünk, talán elsőként juthat eszünkbe a Büszkeség és balítélet Jane Austen-től. A büszkeség itt valamiféle kiállást jelent, ami távolságtartást is hoz magával a műben. Tulajdonképpen a büszkeség az egyik tényező, ami útját állja a két főhős, Elizabeth Benett és Mr. Darcy kapcsolatának kibontakozásának.

Mi a véleményed magadról?

“A büszkeség inkább azzal függ össze, hogy mi a véleményünk önmagunkról, a hiúság azzal, hogy milyen legyen rólunk mások véleménye” – így határozza meg maga Jane Austen a büszkeség fogalmát.
A művet olvasva végiggondolhatjuk, voltunk-e már olyan élethelyzetben, amikor a büszkeségünk határozta meg a döntésünket. Azt is érdemes megvizsgálnunk, hogy utólag hogyan vélekedünk erről a döntésről: hálásak vagyunk-e, amiért a büszkeségünket helyeztük előtérbe, vagy megbántuk, hogy nem tettük inkább félre.

Emlékezzünk vissza, mikor és kitől hallottuk utoljára: “Büszke vagyok rád!”. Vajon mi ki tudjuk-e mondani, hogy “Büszke vagyok magamra”? Felidézhetjük magunkban azt az érzést is, ami ezekben a pillanatokban eltölt. Fontos tudnunk, hogy milyen helyzetek ezek, és tudatosítani magunkban, keresni az alkalmakat, hogy újra és újra kimondhassuk.

Jó gyakorlat például 30 olyan dolgot felsorolni, amik miatt büszkék vagyunk magunkra. Ötöt általában mindenki könnyen megnevez a saját életében, de harminc esetében már olyan dolgokat is észre kell vennünk, amit mindennapinak érzünk, és nem is gondolnánk, hogy valójában ezek miatt is eltölthet minket a büszkeség.

A szégyen veszélye

A büszkeség ellenpontját, a szégyent is megvizsgálhatjuk magunkban. Végiggondolhatjuk, mi az, amiért szégyelljük magunkat, és hogy vajon valóban szégyent érzünk-e ilyenkor. Feldmár András például azt írjaSzégyen és szeretet című könyvében: “Ha elfogadom, hogy ügyetlen vagyok, mert kilöttyentem a kávém a szőnyegre, (…) akkor állandóan pirulhatok. A szégyen veszélye végtelen. De a valóság az, hogy a tetteim nem definiálnak engem. Én vagyok az, aki meggondolhatja magát, és legközelebb vigyáz arra, hogy a kávé ne löttyenjen a szőnyegre.”

A szerző ugyancsak különbséget tesz szégyen és bűntudat között:

“A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedetemet.”

Fontos tudnunk, hogy számunkra mit jelent a szégyen, mi az, amiért szégyelljük magunkat és ez az érzés honnan eredhet. Egyetértünk-e Feldmár Andrással abban, hogy a szégyen és a bűntudat két különböző dolog?

Nem szánatom magam

Bár Ady másképp fogalmaz Nem szánatom magam című versében, amikor arról ír, hogy mások által nem hagyja “szánatni” magát, nem érez önmaga (és élete) iránt szégyent, a vers mégis rímelhet Feldmár gondolataira:

Szánatni így-úgy nem hagyom magam.
Élnem kellett: nos, én nagyon éltem
Az Isten és Ördög szent nevében,
De arcom mégsem piríthatta el
Bűnös és nagy kisemberi szégyen,
Mert az életem nem volt, mi halaszt.
Mert az életem nem volt hasztalan.
Buzgó vizén szent virágok nőttek
S mindig jutott egy-kettő a Nőnek,
De jutott tán még jobb helyekre is:
Jutott sok-sok semmirekelőnek
S be jó, hogy magam mégse szánatom.
Szánatni így-úgy nem hagyom magam.

Megvizsgálhatjuk, hogy mi magunk hogyan gondolunk vissza eddigi életünkre, milyen pillanatokat hat át a szégyen, vagy a bűntudat érzése. Csinálhatunk számvetést, mint Ady, és megpróbálhatjuk az ő szemüvegén keresztül nézni a saját életünket. A mi “Nincs bennem szégyen” versünk milyen sorokból állna?

Büszkeség vagy szégyen

Ha a büszkeség és a szégyen az életünkben betöltött szerepéről gondolkodunk, Brené Brown Bátraké a boldogság című, a bátorság témája kapcsán már említett könyve is a sorba illik, hiszen a szégyent a kutatónő is a sebezhetővé válás egyik kerékkötőjeként nevezi meg.
Olvassuk végig gondosan a fenti sorokat, és keressük meg magunkban a válaszokat a feltett kérdésekre! Érdemes végiggondolnunk, milyen mintát állítanak elénk az említett szerzők, és melyikkel tudunk azonosulni. Hogyan juthatunk el mindennapi életünkben a szégyentől a büszkeségig?

(Forrás: https://pszichoforyou.hu)