“Buta paraszt” (?)

Azt mondod, a paraszt buta, mert nem járt iskolába?

2017. nyara. Állok a hivatalban, előttem egy idős házaspár. Amolyan eres kezű, picit görnyedt, hatvanas pár, szegényes ruhában. A férfi bal kezében a kalapját szorongatja. Hiszen belépett valahová, ott le kell venni, úgy illik.

Elmagyarázná még egyszer, melyik rubrikába mit kell ikszeljek? És hol is írjam alá?

Az ügyintéző cicceg, látványosan unja az életét. Én már rég megtanultam: ha sorban kell állni, akkor sorban állok és igyekszem ezen nem forrongani, mert ha még forronganék is, azzal a sor nem halad jobban, csak én teszem tönkre az idegrendszeremet.

Az idős pár végül elköszön, a kijárat felé igyekszik. Én kerülök sorra. Az ügyintéző azt gondolja, cinkosra lelt bennem.

Buta parasztok, alig értették meg, mi a teendő. – mondja.

Nem szólok semmit, a tekintetem épp elég erős ahhoz, hogy rájöjjön, mégsem én vagyok az ő embere. Lehajtott szemmel “végez velem”.

A napokban olvastam egy elképesztően jó cikket a facebookon és miután elolvastam (aztán elolvastam még egyszer), ez a fenti eset jutott eszembe.

Mutatom nektek, gondolkodjatok el rajta, kérlek:

“Fiam, te azt mondod nekem, hogy” csakis a tanult emberek vitték előre az országunkat? “A tudósok és művészek? /…/ a paraszt buta volt, mert nem járt iskolába?

Akkor beszélgessünk, fiam!

Tudod, az a ‘buta paraszt’ állatot nevelt, tenyésztett és nemesített. Minden hazai tájegységnek megvolt a rá jellemző állatállománya, ami követte a helyi adottságokat, úgymint növényzet, csapadék, talajviszonyok és hőmérséklet. Ez így kimerít vagy kettő egyetemi diplomát! Érdekességként: a magyar tarka szarvasmarhának ötven éve még 12 tájfajtáját tartották nyilván, mára már csak magyar tarkát ismeri a szakirodalom. Tehát amit ez a ‘buta paraszt’ több száz év szorgalmas nemesítő tevékenységével létrehozott, azt a te tanult embered felelőtlen összevissza keresztező tevékenységgel mára teljesen tönkretette!

Az a ‘buta paraszt’ ez mellett gabona és zöldségnövényt, továbbá gyümölcsöt termesztett, nemesített. /…/ ezeket a gyümölcsöket például nem kellett permetezni és jól tárolhatók voltak, míg a mai okos professzorok által újított növények, úgynevezett növényvédelem nélkül nem hoznak termést, mert elviszik a betegségek, továbbá /gyümölcseik/ hűtőház nélkül szinte azonnal tönkremennek. Szóval a ‘buta parasztnak’ itt is kioszthatsz néhány egyetemi diplomát: növénytermesztő, növényorvos, nemesítő, kertész… A hiba csak ott van, hogy nem ismeri a latin nevét.

Ez a ‘buta paraszt’ ezen kívül még gazdálkodni is tudott a terméssel, egyik évről a másikra meg kellett terveznie, hogy a leendő termésből megéljenek. Továbbá tartalékot kellett képeznie. Az állatállomány ellátására is kellett gondolnia és ami a legfontosabb, megfelelő minőségű és mennyiségű vetőmagról kellett gondoskodnia, hogy a jövő évben mindezt újra megtehesse. Nos ezért jár egy közgazdász diploma és egy raktározási, raktárkezelési, logisztikai végzettség is.

De itt még nincs vége, az állatok levágása, feldolgozása, tartósítása és a hús modern eszközök nélküli tárolása, a növények tárolása, feldolgozása, még egy hentes szakmunkás bizonyítványt, további konzervipari ismereteket is feltételez, és legalább egy élelmiszeripari technikusi bizonyítvány kiosztását is megköveteli.

Az állatokkal folyamatosan fellépő betegségeket is gyógyítani kellett valakinek. Egy személyes élmény: kisgyermekként /láttam, hogy/ az egyik tehén benyelt egy almát, ami megakadt a torkán és fuldoklott. Az állatorvos azt tanácsolta, hogy metsszék el a torkát és mérjék ki az állatot, mert menthetetlen. Nos, az egyik öreg tanulatlan ‘buta paraszt’ amikor ezt meghallotta, megfogta a Dr. úr gallérját és kivágta az istállóból, kért egy kicsi kést, benyúlt az állat szájába és szétvágta az almát. Ez a tehén utána még számtalan borjút ellett. Tehát a ‘buta parasztnak’ jár egy állatorvosi diploma is!

De régen csak nagyon indokolt esetben fordult orvoshoz is, ma ilyenkor megyünk kórházba. Mert a kisebb betegségeket odahaza kezelte, otthon szült, a kertben megtermelte /vagy a környéken begyűjtötte/ a gyógynövényeket. Szinte minden faluban volt egy bába, vagy egy javasember, javasasszony, aki gyógyított embert és állatot egyaránt. Tehát jár egy orvosi és egy gyógyszerészi diploma is ennek a ‘buta parasztnak’.

Saját maguk készítették a mosó, mosdó, mosogatószerüket, ruha, fa, falfestékeiket. Talán ez megér egy vegyészmérnöki diplomát? Fiatal házasoknak, ha nem örököltek, pénzük sem volt a mesteremberekre, akkor a rokonság felépített egy házat. Hopp: építészmérnök, kőműves, téglakészítő, (vályogvető) ács, tetőfedő szakmák kerestetnek. Ma, ha valaki megtanulja a vályogvetést és a nádazás mesterségét, akkor művész úrnak szólíttatja magát és mutogatják a TV-ben, mint valami nagy tudású csodabogarat.

Gyermekkoromban nagyanyám felnézett az égre (nem az órájára!), és mondta, mennyi az idő. Régen az öreg paraszt ránézett az égre és mondta: most kell vetni, most aratni, most kaszálni, most haza kell hajtani az állatot, most sietni kell, mert jön az eső, a jég, vagy a hó. Napszaktól függetlenül, arra van észak, arra dél és hogy mennyi az idő. Tehát ennek a ‘buta parasztnak’ jár egy csillagász és egy meteorológus diploma is!

Míg napjainkban magukat művészeknek, celebeknek szólíttató emberek tucatjaival van teli a média, addig ezeket az embereket száz évvel korábban a legutolsó csárdából is elhajtották volna a zenészek, mint csepűrágó, tehetségtelen kontárokat! Ugyanis zeneművészeti főiskola nélkül is csodálatos zenészei voltak a vidéknek, akik nem gőgösen pöffeszkedtek, hanem szolgálták a művészetükkel a népet. Népünk zeneiségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a kétszázezer népdal, ami kinyomtatva is megtalálható, az olyan valóban tehetséges és elkötelezett művészeknek köszönhető, mint Kodály Zoltán. De soha ne felejtsük, ezek a remekművek a nép ajkán keletkeztek!

De tudod fiam, ha /a most a tanultak valamelyike/ elvégzi a képzőművészeti főiskolát, és az ott elsajátított tudásával a kétszáz évvel korábban élt, férjhez menni szándékozó tizenhét éves „buta” parasztlány kelengyéjének csupán tizedrészét képes megcsinálni, akkor már művésznek nevezi magát, saját stílusirányzatot indít, a saját kreálmányait a divatbemutatók kifutóira viszi.

Mondd fiam, hol itt az igazság?

Mondd fiam, összeszámoltad, hogy hány diplomát és különböző végzettséget kellene szétosztanod minden egyes ‘buta paraszt’ között, akiket te leszólsz, míg a te tanult, művelt /embered/ csupán egyetlen tudományágban jeleskedik? Feltéve, ha tényleg jeleskedik és nem valami kókler, aki csak azért kapott valami tudományos címet, mert a családba tartozik és összehoztak neki is egyet, mert ugye „ő is megérdemli”.

Tudod fiam, az a ‘buta paraszt’, aki nem járt iskolába, kisgyermekkorától járta az élet iskoláját a nap huszonnégy órájában, és mindent eltanult az öregektől. Így amikor Ő maga is öregember lett, többet tudott, mint száz egyetemi professzor, akik egymásnak jól hangzó titulusokat osztogatnak a felületes tudásukra és lenéznek mindenkit, akiknek nem jutott az ő szedett-vedett címeikből. Mert nem tartoznak az ő köreikbe! Ezek után, ugye elhiszed nekem, hogy a te tanult /embered/, aki a tudását az én ‘buta parasztomtól’ lopta, sok ezerszer többel tartozik az én népemnek, mint amivel bármelyik magyar tartozna neki, vagy neked?”

forrás: Internet 

MI TÖRTÉNIK AZZAL A GYEREKKEL, AKIT NEM SZERETNEK ELÉGGÉ?

Sok felnőttet ismerek, akit a gyerekkori szeretethiány folyamatosan kísért. Képtelenek betölteni az űrt. Sajnos sok gyerekkel is találkoztam, akik folyamatosan azt érzik, a szüleik nem szeretik őket. A legfájóbb érzés, ha pont azok nem szeretik az embert, akiknek a leginkább szeretniük, pátyolgatniuk, erősíteniük, támogatniuk, védelmezniük kellene. Sebestyén Eszter pszichológus írása.

–

Megszámlálhatatlan könyvet olvastam, rengeteg módszert tanultam és gyakoroltam, amikkel a szeretethiányt enyhíteni lehet. Munkám és életem során minden energiámmal arra törekszem, hogy minden gyerek érezhesse azt, hogy ő szerethető, sőt szeretni való. Sokan vagyunk ezzel így.

De minden igyekezetünk, tudásunk, elfogadásunk ellenére tisztában vagyunk azzal is, hogy a kisgyerekkori szülői szeretet soha semmivel nem pótolható teljesen. Csitítható, enyhíthető, csillapítható, de soha nem pótolható.

Azok a gyerekek, akik otthon nem kapják meg azt az érzést, hogy szeretik őket, felnőttkorukban is sokat fognak szenvedni ettől. Nem csak maga a hiány okoz fájdalmat, sokkal több téren befolyásolja az ember életét, mint ahogy azt sokan gondolnák.

Akit nem szeretnek kiskorában, nem tanulja meg szeretni saját magát. Nem tanulja meg becsülni magát, sokkal nehezebben tud kiállni magáért. Akit nem védenek meg kiskorában, sokkal nehezebb feladat lesz számára saját maga védelme, akármennyi idős. Mert, ha gyerekkorában valaki a rossz bánásmódhoz szokik hozzá, a megalázáshoz, a bántáshoz, a határainak megsértéséhez, akkor gyakran fel sem tűnik neki, ha újra számára méltatlan helyzetbe kerül. Hiszen annyira „ismerős, megszokott”. Még leírnom is fáj ezt a mondatot, de gyakran, akit gyerekként rendszeresen bántanak, felnőttként is egy bántó kapcsolatban érzi „otthon” magát. Az az ismerős, a „biztonságos” terep.

Mi történik a gyerekkel, akit nem szeretnek?

Szülőként nemcsak az a felelősségünk, hogy gondoskodjunk a gyerekeink fizikai szükségleteiről és tiszteletben tartsuk személyiségüket, hanem az is, hogy tükörként funkcionáljunk. 

A szülő a gyerek tükrévé válik. A gyerek úgy születik, hogy nem tud magáról semmit, a szülő tekintetéből, reakcióiból, beszédéből, szavaiból tájékozódik, onnan kap információkat saját magáról. Arról, hogy ő szerethető-e, hogy ő rendben van-e. A gyerek a szülői bánásmódból von le következtetéseket magára vonatkozóan.

Ha a szülő nem tudja őt szeretni, nem tudja őt jónak, szerethetőnek, elfogadhatónak látni, azzal eltorzítja a gyerek énképét.

Ilyen esetben a gyerek belenéz a szülői tükörbe, és egy „selejtet”, egy szeretetre nem méltó kis lényt lát benne. Ha egy gyerek nap mint nap ilyen tükörbe kénytelen nézni, képtelen lesz szeretni saját magát. Ha nap, mint nap bántják azok, akiknek szeretniük kellene, vagy olyan kapcsolatokat „keres” öntudatlanul, ahol szintén ebben a bánásmódban részesül, vagy pedig a bántást elsajátítja, és úgy tudja megteremteni a számára ismerős terepet, hogy saját magát bántja. Ez megnyilvánulhat az állandó önostorozásban, amikor is folyamatosan irreális elvárásokat állít maga elé, majd csalódik magában, hibáztatja magát mindenért.

De nem ritkán önsorsrontó életmódot okoz, amelyben az ember sosem él a jó lehetőségekkel, sorozatosan teszi tönkre a kapcsolatait, követi el ugyanazokat a hibákat, megy bele számára bántó helyzetekbe. Az önbántásnak pedig gyakran fizikai megnyilvánulásai is lehetnek, amikor már konkrét sebeket ejt saját magán, illetve az egészségét veszélyezteti.

Az önbántás különféle megnyilvánulásai egy tőről fakadnak, hogy az ember nem tanulta meg szeretni és tisztelni saját magát. Egy olyan tükörbe nézve nőtt fel, ami eltorzította az énképét. Egy olyan tükörbe kellett néznie nap mint nap, amibe fájt belenézni. A tükör ugyanis nem egy szeretetreméltó, tüneményes gyereket mutatott, hanem valami elfogadhatatlant, olyasmit, amiért szégyellnie kellett magát. És ez a szégyen gyakran évtizedeken át kíséri őt.

Messze nem csak arról van szó tehát, hogy akit gyerekként nem szeretnek a szülei, annak van egy pár nehéz éve, picit nehezebb a gyerekkora. A gyerek hisz a szüleinek, ha ők valamilyennek látják őt, akkor azt ő elhiszi, és ezt a képet magáévá teszi. Ez befolyásolja azt, milyennek látja, mennyire tudja tisztelni és elfogadni saját magát.

Saját magunkkal való kapcsolatunk az egész életünket végigkíséri. Ha nem tanuljuk meg magunkat szeretni, könnyen lehet, hogy egész életünkben másoktól várjuk, hogy a szeretethiányunkat csillapítsák, ami gyakran terheli a kapcsolatainkat. A gyerekkori szeretethiányt ugyanis nem pótolhatja soha teljesen egy felnőttkori kapcsolat, sem barátság vagy szerelem. Gyakran csak hosszabb terápiával lehet elérni azt, hogy saját magunkat meg tudjuk szeretni, értékelni, védeni, kiállni magunkért, és onnantól nem terhelik teljesíthetetlen elvárások a kapcsolatainkat.

Semmivé válni

Sok időt töltöttem gyerekek között „beavatottként”. Imádom összerakni a kirakós darabkákat, ahogy az életük mozzanatai összerakódnak a kis lelkükben, ahogy emlékek állnak össze történetekké, szülői reakciók pedig énképpé. Amilyen szép ezt látni egy egészséges szülő-gyerek kapcsolat esetében, épp olyan nehezen megemészthető számomra azoknak a gyerekeknek a sorsa, akiket szüleik nem tudnak szerethetőnek látni. A gyerekekkel való rossz bánásmód talán leggyakoribb formája az énképük torzítása.

Örkény Istvánnak van egy mondata, ami meglehetősen gyomorszájon vágott, mikor először olvastam:

„Az ember hozzákopik a körülményeihez. Akit semmibe vesznek, semmivé válik.” 

Amilyennek a gyerekeinket látjuk, olyannyira hatással van rájuk, hogy beépítik az énképükbe, személyiségükbe, és minél többször hallanak valamit, annál inkább olyanná válnak. A szülői tükör tehát nemcsak úgy hat, hogy olyannak látja magát a gyerek, amilyennek a szülő látja őt, hanem a személyiségét is formálja.

Egy kislány például, akit az apukája gyönyörűnek lát, és ezt szépen ki is fejezi, ragyogni fog, akkor is, ha messze nem ő a világ legszebb kislánya, és a ragyogásától csak szépül.

Egy fiú, akinek az apukája (az „erős férfi”) elismeri, amit csinál, amit bütyköl, szerel, rajzol, ügyködik, hiába ügyetlenebb még a felnőtt férfiaknál, az apa elismerésétől csak egyre ügyesebb és kompetensebb lesz.

Az a gyerek, akit a szülei rossznak látnak, és ezt hangoztatják is, egyre többször fog rosszalkodni, hiszen ő úgyis „rossz”.

Az a gyerek, akit ügyetlennek neveznek, annyira fog izgulni egy-egy helyzetben, annyira görcsösen meg akar felelni, hogy ettől a görcstől valóban ügyetlenebb is lesz.

Előfordul, hogy egy szülő betegeskedőnek látja az amúgy egészséges gyerekét. A gyerekkel folyamatosan úgy bánik, mintha beteg lenne, félti, óvja olyan dolgoktól, amiktől egészséges gyerekeket nem indokolt védeni. Pátyolgatja, gyógyítgatja, minden apró tünetére hirtelen felnagyított reakciókat ad, amivel a gyereket megijeszti. A gyerek pedig, ha mindig betegként kezelik, előbb-utóbb tényleg betegeskedővé válik.

Az a gyerek, akin átnéznek, akire nem figyelnek, akit észre sem vesznek, könnyen átlátszóvá, észrevehetetlenné válik.

Ha egy anya, egy szülő a gyerekében gyönyörködni tud, és elfogadja minden tulajdonságát, akkor ki tud kerekedni a személyisége, a legtöbbet tudja kihozni magából. A szülői szeretet messze túlmutat a gondoskodáson, a főzésen, a tiszta ruhákon, a tanulásban való segítésen.

A szülői szeretet – és annak hiánya is hatással van az egész életünkre

A szülői tükör nemcsak erősen hat a gyerek énképére, hanem önbeteljesítő jóslatként is működik. Ha egy gyerekben gyönyörködnek a szülei, az nemcsak a gyerekkorát teszi széppé, hanem az önbecsülését alapozza meg, ami pedig az egész életét könnyíti és pozitívan befolyásolja. Szülőként a legtöbbet azzal adhatunk gyerekeinknek, ha olyan tükröt tudunk mutatni neki, amibe öröm belenézni.

Sebestyén Eszter

Forrás: wmn.hu

Wass Albert: Karácsonyi mese

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennybôl az angyal összes verseit.
Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.
Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság.
A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön.
Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:
„Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.”
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással.
Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem. Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől. „Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.”
„Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.”
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
„Édesanyám, éhes vagyok...” - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. „Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.” „Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam.” S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe. A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt: „Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!” Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez. S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak. S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot.
Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekbôl, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

Fél a gyerek a mumustól? Így űzd el az ágy alól!

Mit tehetünk a szorongás kialakulása ellen és hogyan kezelhetjük, ha már érezhető a jelenléte a gyermek viselkedésében? Ezekre a kérdésekre válaszolt lapunknak Szabó Viktória, pécsi pedagógiai szakpszichológus. 

Már óvodás korban is sok kisgyereknél felfedezhetőek a hosszan tartó szorongás jellemzői. Fontos, hogy a szülők és a pedagógusok ezeket időben felismerjék. Bemutatjuk, mi az, amire érdemes figyelni, hogy gyermekünk és családunk érdekében minél előbb észleljük az intő jeleket.

– Mi az oka annak, ha gyerekkorban szorongás alakul ki?

– Minden gyermekben kialakul valamilyen szinten, hiszen még nincsenek meg azok a tapasztalatok, eszközök, amikkel elkerülhető lenne a bizonyos dolgoktól való félelem.

– Minden esetben rossz, ha valaki ilyet érez?

– Valójában a szorongás nem mindig negatív dolog, hiszen egészséges védekező reakció is az, ami segíti az embert megvédeni ismeretlen helyzetektől, eseményektől. A sötétség, a mélység, a veszélyes állatok például mindenkiben bizonyos fokú szorongató érzést váltanak ki. A gyerekek esetében hasznos lehet ez, hiszen visszatereli őket a biztonságos zónába – a szülők közelébe –, ha megijednek. Így a szülőknek esélye nyílik arra, hogy megnyugtassák őket. Idővel ez a szorongás a gyerekeknél fokozatosan eltűnik.

– Korosztályonként mi a jellemző?  

– Életkoronként más és más tünetekkel jelentkezhet a szorongás. 8-10 hónapos korban szeparációs szorongás jelenik meg, amit az anyától való eltávolodás vált ki. Ez az egészséges fejlődés része. Óvodás korban általában állatoktól, sötétségtől és fantázia alkotta lényektől – például a mumustól, sárkánytól, boszorkánytól – tartanak, de továbbra is fennállhat a szeparációs szorongás, különösen ha ekkor kerülnek először közösségbe a kicsik és távolodnak el a szüleiktől. Az iskolások aggodalmai inkább áttevődnek reálisabb dolgokra, balesettől, betegségtől való félelemre, de az általános iskolában már a legjellemzőbb az úgynevezett teljesítményszorongás. Majd pedig mivel a serdülőkorban a szociális kapcsolatok kerülnek előtérbe, így a szorongás leginkább ezt a területet – az identitást és a beilleszkedést – érinti.

– Miben mutatkozik meg egy gyereknél?

– Gyerekek esetében elsősorban a viselkedésen látható. A gyermekek nagyon változatos viselkedésrepertoárral rendelkeznek, a szülőknek és az őket körülvevő pedagógusoknak pedig ennek a változására kell érzékenynek lenniük. Sokszor jelentkezhet például a tanulmányi teljesítmény romlása, agresszivitás; vagy visszahúzódóvá válhat. Akár testi tünetekben is megmutatkozhat, mint hasfájás, fejfájás, heves szívdobogás, vagy éppen a kedvetlenség, körömrágás, vagy az étkezés megváltozása, gyakori sírdogálás is jelentkezhet.

– Meddig egészséges a szorongás és mikortól kezelendő?

– Mindenkinél kialakulhat valamilyen szinten. Ennek mértéke, és hogy milyen hosszú ideig áll fenn, határozza meg azt, hogy szükséges-e segítséget kérni. A hosszan tartó szorongás kihat a gyerek és közvetve a család mindennapos működésére. Különösen fontos, hogy a szülők és az óvodai, iskolai nevelők helyén kezeljék ezt, semmiképp se bagatellizálják el.

– Milyen módszerrel segíthetünk otthon? 

– A legtöbbet az segít, ha a szülő érzékenyen fordul a probléma felé. Fontos, hogy meg tudja a gyerek osztani vele az aggodalmát, és ezt a másik fél el is fogadja, odafigyeljen rá.  Ezért a szülőknek meg kell próbálni beszélgetni a gyermekkel arról, hogy mi tenné számára könnyebbé a szorongás leküzdését, türelmesnek kell lennie. A picik esetében például, ha a gyerek az ágy alatti szörnytől fél, ki lehet vele közösen fejleszteni egy „védőszert”, amivel minden este befújunk az ágy alá, és elűzzük a mumust. A nagyobb gyerekeknél inkább a beszélgetés segíthet. Mindehhez viszont ismernünk kell a gyerek habitusát, szokásait, érzelemvilágát, élethelyzetét, hiszen enélkül nem vesszük észre, ha változás áll fenn. Ha a családban vagy intézményben észlelték a szorongás tüneteit, amelyek már a családi élet mindennapjaira is kihatnak, érdemes szakember segítségét kérni.

Írta:

 Matoricz Tekla(www.pecsma.hu)

Mi a különbség félelem és szorongás között?

A szorongásban és a félelemben közös, hogy negatív érzelmi állapotot jelentenek, mindkettő egy jövőbeni veszély miatt jelentkezik és a testi tüneteik is hasonlóak. A félelmek viszont konkrét dolgokra irányulnak, amit meg is tudunk fogalmazni. A szorongás a kiszámíthatatlanság és a fokozott bizonytalanság miatt kelt rossz érzéseket.

Betegségek és lelki okai (Barnai Roberto)

https://www.youtube.com/watch?v=4M-zAh734t8&index=1&list=PLIQVNp4lWcXCKrpUHwMUZ85JBSJNUr2dQ

AKIK LÁTTÁK, HOGY AZ ÉLET ÉS HALÁL MAJDNEM ÖSSZEÉR – EZT ÉLTÜK ÁT KORASZÜLÖTT IKREINKKEL AZ ELMÚLT NÉGY ÉVBEN

Négy év telt el azóta, hogy a lányaink megszülettek. A 26-dik hétre. Emma és Izabel, mindketten egy kilogramm alatt. Négy év telt azóta, hogy minden megváltozott. Négy év. Ennyi kellett ahhoz, hogy elhiggyük, talán most már minden rendben lesz. Talán. Ma van a koraszülöttek világnapja, ez alkalommal egy „koraanyu”, Rohr Linda írását olvashatjátok.

–

Kiveszett az erő, megszűnt az én

Nem volt könnyű ez a négy év, ami azzal a hetven nappal kezdődött, amit a koraszülött intenzív osztályon töltöttünk. Ott, ahol megtanultuk, hogy az élet tényleg a komfortzónánkon túl kezdődik, és hogy valóban akkor tudod meg, milyen erős vagy, amikor erősnek kell lenned.

És megtanultunk valami sokkal fontosabbat is:

az, aki látta, hogy az élet kezdete és vége majdnem összeért, annak örökre megváltozik a saját élete. Ha hagyja, ha nem.

Utána kiveszik az emberből a sebezhetetlenség érzése, utána évekig küzdeni fog azzal, hogy újra merjen hosszú távra tervezni, utána már nem hiszi, hogy bármi hatalma is lenne az élete felett. Kiveszik az erő, pedig erősebb, mint valaha, eltűnik az én, pedig nagyobb szükség lenne rá, mint valaha.

Emma...

Emlékszem, minden egyes napon a hetven nap alatt csak azért fohászkodtam, hogy inkább én, inkább nekem legyen bajom, de a gyerekeim rendben legyenek. És a gyermekeim ma teljesen egészségesek. Négyévesek. Három nyelven beszélnek. (A férjem munkája miatt ugyanis 2017-ben Malajziába költöztünk, a lányok itt kerültek közösségbe is. Mivel az oktatási nyelv az angol, és az óvodában tanítanak mandarin nyelvet is, így a magyar mellett mára ezeken a nyelveken is folyékonyan kommunikálnak.) Semmilyen maradandó károsodást nem szenvedtek el a koraszülés miatt. Élénkek, boldogok, és az ikerség minden csodáját velejéig kiélvezik. Afféle valódi „belevaló” gyerekek lettek.

Aggódni úgy, ahogy sosem gondoltad, hogy aggódni lehet

Mi négy évig aggódtunk minden fejlődési mérföldkő előtt. Vajon tudnak majd ülni? Vajon tudnak majd állni? Vajon tudnak majd járni? Vajon  tudnak majd beszélni?

Ezekre a kérdésekre a válaszokat türelmesen kivárni az egyik legnagyobb kihívás volt. Mintha tovább hordoztuk volna magunkban a koraszülött intenzív osztály életérzését.

Azt, hogy sosem tudhatod, mi történik holnap vagy egy óra múlva, egyszerűen csak hálás vagy minden velük töltött pillanatért. Mégis tudattalanul annyira aggódsz, amennyire sosem hitted volna, hogy aggódni lehet.

Hiszen megélted, hogy majdnem elveszíted a gyermekeidet. Ez egy nagyon furcsa, már-már skizoid állapot. A szíved telve szeretettel és haláli félelemmel egyszerre. Mindennap örültem, hogy itt vannak az ikrek és élnek, de fogalmam sem lett volna, mit csinálunk, ha valamelyikük mozgássérült lesz. Végül mind a ketten elérték a mozgásfejlődési mérföldköveket időben, ám mindketten a saját idejükben. Emma mindent hónapokkal előbb csinált, mint Izabel. És bár ez ikreknél ez természetes jelenség, minden erőmre szükség volt, hogy viszonylag nyugodtan kivárjam, vajon sikerül-e neki is?!

Emma és Izabel most

Valamit… valamiért

Aztán egy nap épp a szívműtétemre indultam, amikor az ajtóban búcsúzáskor a „kisebbik” is életében először kimondta: Anya.

Így van ez: valamit valamiért.

Az egészség nincs „csak úgy”, az egészség kemény munka eredménye. Azt hisszük, magától értetődik, az hisszük, mindent meg lehet tenni a testünkkel. Oda lehet lökni, mindent kibír.

És ha véletlenül tényleg kibírja, azt hisszük, ez a természetes.

Mikor a lányok kétévesek lettek, elkezdtem lassan magammal törődni, addig csak az ő egészségükért dolgoztunk. Akkor derült ki, hogy autoimmun beteg vagyok, hogy szívműtétre van szükségem, és hogy a sürgősségi császármetszés következtében az egyik petefészkem és a méhem feltapadt a hasfalamra. Egy év orvoshoz járás, műtét után műtét, életmódváltás, szigorú diétázás következett. Aztán pedig még egy év lelki munka követte mindezt, mert az ugyanolyan fontos.

Hol tartok ebben a munkába ma? Azt gondolom, sikerült a megfelelő (maláj) orvosokkal a gyógyszereimet, vitaminjaimat, táplálékkiegészítőimet beállítani. Malajziában sokkal nyugodtabb az élet, mint odahaza, így tudtam magamnak időt hagyni arra, hogy mindaz, ami történt velünk, felszakadjon, hogy szembe nézzek vele, és átgondoljam, merre tovább.

Nem tudom, ez otthon mennyi idő alatt sikerült volna, sikerült volna-e egyáltalán.

Valamiért Magyarországon mindenki hajtja magát és hajtja a többieket is, mintha nem érdemelnénk meg azt az időt, ami a jellemfejlődésünkhöz kell.

Márpedig ez is egy kihívásokkal teli munka. Főleg egy olyan traumatikus esemény vagy inkább események sorozata után, mint a koraszülés, a szívműtét, az autoimmun betegség, amivel meg kell tanulni együtt élni. Ilyenkor igenis meg kell állni, le kell ülni és ki kell pihenni mindazt, amin túl vagyunk. Azt hiszem, pont mostanában jött el az a pont, hogy kipihentem, hogy felállhatok és mehetek tovább. 

A lányok az apukájukkal

Most már minden rendben lesz… talán

Ma, amikor ránézek a lányaimra, ahogy csacsognak, énekelnek, órákig kettesben eljátszanak, kezdek megnyugodni, hogy talán minden rendben lesz. Ma, amikor egy ismeretlen rájuk néz, el sem hiszi, hogy korababák voltak, és biztos ragaszkodik ahhoz, hogy „micsoda csoda” mindaz, amit lát.

De nem csoda ez. Hanem – megint csak: kőkemény munka. Munkája a PIC-en dolgozó orvosoknak, akik szabadidejükben a Melletted a Helyem Egyesületben karitatíve azon dolgoznak, hogy a családok integrált ellátása minél több helyen megteremthető legyen Magyarországon.

Munkája a nővéreknek, akik azokon az apró, pici lábacskákon és kezecskéken is tudnak vénát szúrni. Kíméletlen lelki munkája ez a nővéreknek, akik olykor-olykor elveszítenek egy babát, és bár ők is vele halnak, nem adják fel, nem törnek össze, és továbbra is napi tizenkét órában életet mentenek.

Munkája a szülőknek, akik akkor is álmatlanul forgolódnak, amikor minden csendes. Munkája az anyáknak, akik napi huszonnégy órában a gyerekeik mellett vannak, akik akkor is kezet fertőtlenítenek, amikor a vegyszerek már húsig lemarták a bőrt, akik steril körülmények közt kétóránként anyatejet fejnek géppel, akik rendületlenül kenguruznak akkor is, amikor a fáradtságtól már hallucinálnak, mert a pici jobban lélegzik közben.

És később, mikor már hazakerültek, az egészség kemény munkája a szakorvosoknak, a konduktoroknak, és továbbra is a szülőknek, akik folyamatosan lesben állva figyelik, mi van ma, mi lesz holnap.

A szülőknek, akik még évekkel később is  bárhol és bármikor  elsírják magukat, mert túl sokáig kellett túl erősnek lenniük, hiszen útközben elveszítettek valami esszenciálisat.

Végül, de nem utolsósorban az akaratereje, élni akarása a legkisebb babáknak.

Így ma este, november 17-én, mikor meglátod a lilába borult Lánchidat, gondolj rájuk! Azokra, akik mindennap az egészséges életért küzdenek, minden tizedik magyar gyermek életéért.

Rohr Linda

(Forrás:wmn.hu)

Facebook

A szeretet útján (Dr. Papp Lajos)

Egy idős hölgy üzenete, mielőtt meghalt

Csak Magyarországon évente több ezer, magányos, idős ember hal meg öregotthonban és kórházban, akiket senki sem látogat… 

Egyikünk sem szeret erre gondolni, mert jeges félelmet érzünk, ha eszünkbe jut! Vajon ránk és szeretteinkre is ez várhat?!

Egy vidéki elfekvő 10 ágyas kórtermének leghátsó sarkában, egy rozsdás ágyon töltötte életének utolsó hónapjait a 86 éves néni. Időnként furcsán kiabált magában, de senki se törődött vele, mert a nővérek és a többi beteg azt hitték, hogy már kicsit bolond, és nem kell őt komolyan venni.
Egyszer a néni rosszul lett, és sajnos már nem tudták megmenteni az életét… Amikor az egyik nővér átnézte a néni holmiját, észrevette, hogy egy levelet hagyott az ágya mellett:

“Kedves nővér!

Mit láttál, ha rám néztél? Egy vén boszorkányt, nevetséges szokásokkal? Egy szenilis öregasszonyt, akit etetni kell, de akkor is kiesik a szájából a falat, és csak takarítani kell utána?

Egy magatehetetlen testet, aki összemocskolja magát, és alig lehet lesikálni róla a koszt?

Nos, amit te láttál, az nem én voltam!

Hogy ki voltam én?

Én is voltam kisbaba, még mindig emlékszem az édesanyám és az édesapám szerető mosolyára. Voltam 10 éves kislány, és a testvéreimmel mindig a kertben játszottunk, fára másztunk és kunyhót építettünk.

16 éves bakfis voltam, élveztem, hogy a fiúk megbámulnak! De rég is volt! A világ óriásinak tűnt, tele volt végtelen lehetőségekkel! Mindig elbújtam a kis kerti kunyhónkba, és az igaz szerelemről álmodoztam..

20 éves fiatal feleség voltam, Kálmánnal örökre összekötöttük az életünket, és be is tartottuk, amit ígértünk egymásnak! 30 éves boldog családanya voltam, gyermekeim szeretete mindenkinél boldogabbá tett! 40 éves voltam, amikor a gyerekek már nem a körülöttem játszottak, hanem a barátaikkal töltötték az idejüket. Olyan gyorsan felnőttek! 50 éves voltam, és ők már elköltöztek otthonról. Ketten maradtunk a férjemmel. 60 éves nagymama voltam, a kisunokáim “drága mamija”. Imádták a dobostortámat és a szilvalekváromat! Minden olyan tökéletes volt!

Aztán szegény férjem meghalt. A gyerekeim külföldre költöztek, egyre kevesebbet találkoztunk… Az évek teltek és egyre magányosabb lettem, egyre jobban rettegtem!! Az élet olyan gyorsan eltelt… Mostanra egy magányos öregasszony lettem! Se szép, se egészséges nem vagyok többé, a természet könyörtelen!! Annyira szeretnék újra fiatal lenni… de tudom, hogy nem lehet!!! Lassan beletörődtem, és békében várom a halált.

Kérlek, hogy ha visszagondolsz rám, annak láss, aki voltam! Egy ember voltam, kislány, édesanya, nagymama, aki valaha sok embert szeretett, és akit sokan szerettek!”
A nővér percekig csak nézett maga elé, és ömlöttek a könnyei. Végre meglátta az apró, törékeny testű, sokat megélt néniben mindannyiunk közös sorsát…

Törődjünk az idősekkel, mert egy nap mi magunk leszünk a gondoskodásra szoruló, szeretetre szomjazó öregek.

(Forrás: tudnodkell.info)

„A SZÓ VESZÉLYES FEGYVER" – EGY KAMASZ KIÁLTVÁNYA AZ ISKOLAI ERŐSZAK ELLEN

El tudod képzelni, milyen pokoli lehet minden nap arra bemenni az iskolába, hogy megint te leszel az ízetlen csúfolódások tárgya? Hogy ha valakinek nem tetszel, nyugodtan beléd csíphet, fellökhet, beszuszakolhat a szekrénybe, miközben rajtad szórakozik az egész osztály. Sajnos egészen biztos vagyok benne, hogy el tudod képzelni. Kevesen ússzák meg, hogy az iskolai éveik során ne kerüljenek közelebbi ismeretségbe a „bullying" fogalmával, azaz a zaklatással. Akár mint elszenvedő, akár mint szemtanú. Február 9. az Állítsd meg az iskolai zaklatást! napja. Ebből az alkalomból felkértük kamasz szerzőnket, mesélje el az élményeit. Bár szerencsére csak egy szolidabb formáját kapta ki a lelki terrorizálásnak, de még az is mély nyomokat hagyott benne. Deli Csenge írása.

Manapság annyira nem foglalkozunk egymással. A másik érzéseivel. Vagy az is lehet, hogy talán épp túl sok időt fordítunk a másik (rosszindulatú) vizslatására? Hogy egyszerűen muszáj észrevennünk, az illető milyen lúzer, kövér, stréber, hülye, béna, csúnya, stb... Folytathatnám reggelig, hisz nagyon hosszú a sor. Az addig oké, hogy feltűnnek nekünk ezek a dolgok, de imádjuk jól meg is mondani őket. Sajnos nagyon sokszor nem csupán puszta jóindulatból és felebaráti szeretetből. Hanem „csak úgy", miért ne.

És nekünk ettől jobb lesz? Nem feltétlenül.

A másik rosszul érzi magát tőle? Hát az meg kit érdekel?! Vagy lehet, hogy pont ez a cél?

Nem tudom, mikor vesszük végre észre, hogy a kimondott szavaknak mekkora hatása van. Lehet, hogy nem is gondoltad komolyan, amit mondtál, és olyan könnyű utólag szabadkozni. Ami még szintén nagyon egyszerű, az a másik kiközösítése és nevetségessé tétele. Csak mert ő más. Mert nem tudod ráhúzni a saját skatulyádat, mert nem illik bele abba a sorba, ahol a szerinted a normális emberek állnak.

Egyébként még az előző kérdésre a válasz: igen. Igen, eléggé rosszul érzi tőle magát az ember. Valószínűleg tisztában van ő is a „fogyatékosságával”. Ki az, aki szereti, ha még szembesítik is vele?!

Tudom, milyen szar, mert voltam a másik oldalon. Az elkövetők nem is emlékeznek rá, és bennem sincs harag irányukban. Csak rosszul esett, nyomot hagyott bennem. Akkor karinthyasan úgy éreztem, nem mondhatom el senkinek, mert csak bőgnék egy nagyot, az meg kinek volna jó? Amúgy is „síró-pityogó, iskolába nem való"… Na, ezért most elmondom hát mindenkinek, hogy volt, mint volt.

Átlagos nap az alsó tagozaton: mindenki rohangál, vidámkodik, matricákat cserélget vagy tipitopizik. A nap is hét ágra süt, kora tavaszias az idő. A nyolcéves, kissé pufók Csenge meg csak ül a padban elgondolkodva, mert a legjobb barátnője aznap nincs iskolában, a többiekkel pedig összekapott valami baromságon. Ezek a többiek meg csak azért sem hagyják békén. Odamegy hozzá az egyik (egyébként szintén nem a karcsúságáról híres) osztálytársa, és azt mondja neki, hogy az a kis csoport – odamutat a sugdolózó, nevetgélő társaságra – úgy gondolja, ő olyan, mint egy bálna. Mint egy bálna. Bálna, bálna, bál-na, bál-na! Folyton visszhangzik ez a szó a fülében, az agyában, de még a pici szívében is. Mindenhonnan ezt hallja, az összes porcikája ezt suttogja: bálnabálnabálna, de a nyolcéves Csenge tűr. Tudja, nem szabad sírni, mert akkor csak még jobban lecsapnak rá. Mint a dögkeselyűk, darabokra marcangolják. Otthon sem szeretné elmondani, mert akkor talán a szülei is áldozatként tekintenének rá. Áldozat, aki nem mellesleg egy bálna.

Nem mondom, hogy ez az egy szó tönkretette az életemet, esetleg megtört volna, de azt sem, hogy jól esett. Mert igazából nagyon belém gázoltak. Mindig is többet adtam mások véleményére, mint amennyire bevallottam, és talán kicsit vicces, de most is épp diétázom. Senki ne értsen félre, életemben a fentebb leírt volt az egyetlen alkalom, amikor úgymegbántottak. Testképzavarom sincs, csak egyszerűen nem érzem magam olyan jól a bőrömben. És hogy ennek az egésznek van-e köze a második osztályban történtekhez, azt nem tudom. Csak azt, hogy a szavaknak súlya van. Szóval jól gondoljuk meg, tényleg akarunk-e mázsás súlyt aggatni valaki, bárki szívére...

Tegyünk ellene! Álljunk a bántalmazott mellé. Állítsuk meg a bántalmazókat, kirekesztőket! Vagy legalább ne váljunk azokká.

Deli Csenge

(Forrás:https://wmn.hu)

Hol lakik a gyerek az apák lelkében? (F. Várkonyi Zsuzsa)

Apja válogatja. De a legtöbb esetben nem ott, ahol az anyák lelkében. A férfi sokkal inkább az ambíció, a rivalizálás és a játék területén éli meg a gyerekeivel való közösséget.

Ha így van, akkor a gyerek időnként tanítványa, kisinasa lesz, néha testvérszerű játszótársa, valamiféle rokon-lélek. Ami pedig a versengést illeti, ez sokkal gyakrabban jelenik meg kettőjük kapcsolatában, mint ahogy a legtöbb apa bevallaná.

A gyerekkel kapcsolatos ambíció a legpozitívabb szülői célok közé tartozik.

Benne van üzenetként az az engedély, hogy mehetsz előre, túlszárnyalhatsz akár engem is, lehetsz sikeres, jó dolog, ha van akaratod és tevékeny vagy. „Legyen belőled valaki’!”

Minden egészséges család efelé hajtja gyerekét. És ezen a téren az (egészséges) apák igazán nagyszerűek tudnak lenni. Ők általában kicsi kortól arra ösztönzik gyerekeiket, hogy merjenek, próbálkozzanak, ne féljenek az élménytől, akár a kockázattól sem.

Többnyire ez az a pont, ahol a két szülő közötti nevelési viták elkezdődnek.

Az anyának első perctől az a dolga, hogy óvja, védje, kiszolgálja a gyereket. Nem könnyű ezt a programot átállítani, és hipp-hopp teljes bizalommal elengedni a gyerek kezét, vagy magára hagyni egy feladattal.

A szorongó anyák általában csak sok év késéssel adják át gyerekeiknek azokat a tennivalókat, amelyeket kortársaik már játszva elvégeznek. Az apákra nem jellemző ez a túlóvás, ők – ha nem is feltétlenül bizalomból, de elszántan – elvárják, hogy a gyerek teljesítsen. És a gyerek többnyire teljesít is, mindkettőjük büszkeségére. Miközben az anya aggódik és rohan(na) gyereke megmentésére.

Melyiküknek van igaza? Mindkettőjüknek. Mert más elvek szerint működik az apa, mint az anya, de a gyereknek mindkét élményre szüksége van. Az e körüli vitákban olyanfajta megegyezés segíthet, amelyben apa és anya egyaránt lemondanak a szélsőségekről; azokról a megoldásokról, ahol igenis van tét: az életképtelenség, illetve a sérülés, kimerülés komoly veszélye.

Az anyák hajlamosak alábecsülni a gyerek teherbírását, az apák ugyan ezt túlbecsülni. Minél szélsőségesebb a két szülő ezen a téren, annál hevesebbek az ütközéseik.

Ha az anyai elv legyőzi az apait, a következmény az önállótlanság és az átvett, állandósult szorongás lesz, miközben az apa reményvesztetten feladja szülői elképzeléseit, és kivonul.

Ha az apai elv dominál kontrolltalanul, akkor balesetezés és az alul teljesítéstől való görcsös félelem uralja majd a gyerek életét. Az anyai elv („Védd a gyengét!”) és az apai elv („A gyenge elpusztul!”) kiegyensúlyozott aránya biztosítja a gyerek legjobb fejlődését. Ezáltal lesz majd ő maga is képes józanul mérlegelni lehetőségeket és kockázatokat.

A jó anya sokáig feltétel nélkül adja szeretetét, a jó apa teljesítményhez köti, de ehhez meg is adja a bátorítást és az elismerést. Gond akkor van, ha az apa rivalizál a gyerekeivel.

Nála nem arra szolgál a teljesítményre való kihívás, hogy esélyt adjon a gyereknek a sikerre, hanem hogy újra egyszer bebizonyítsa, hogy természetesen ő, az apa, a jobb, az ügyesebb, az okosabb. Az ilyen apák onnan ismerhetők fel, hogy szívesen teszik gyereküket nevetségessé, boldogan mutatnak rá tökéletlenségeikre, és nemigen adnak gyerekeiknek bármiben is igazat. Mindehhez még ideológiájuk is szokott lenni: „Ebből tanul a gyerek!” (Kutatások bizonyítják,

hogy nem a hibás, hanem a helyes elemek megerősítése segíti jobban a teljesítményt.) Mindez életre szóló nyomot hagy fiaikban, lányaikban. Az ő életüket a „felülkerekedni- alulmaradni” tengely uralja majd. Ez lesz az a dimenzió, amely leginkább foglalkoztatja (bénítja vagy mozgósítja) őket. Apjuk valószínűleg hasonló versengésben nőtt fel, és szenvedett sorozatos kudarcot. Nők sokkal ritkábban versengenek gyerekeikkel.

Ha történetesen ők is tartós rivalizálásban nevelkedtek (pl. testvéreikkel), ők akkor is inkább férjüket választják majd versenytársnak, gyereküket csak nagyon ritkán. Persze ennek sem kicsi az ára…

F. Várkonyi Zsuzsa

(Forrás: http://tanitoikincseim.lapunk.hu)

Kamasz panasz (avagy parasztságom története)

A minap megütötte a fülemet egy mondat, mely egy anyuka szájából hangzott el: „Kislányom, te nem egy nagy kamasz vagy, hanem egy nagy paraszt vagy!” Azt nem tudom, hogy anyukának miért lett elege kamaszgyereke viselkedéséből, de kifakadását hallva nekem eszembe jutottak Janikovszky Éva sorai: „Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok… Amióta nagy vagyok, és ütődött és nyegle és idétlen, csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek.”

A szóban forgó anyuka, úgy tűnik, rájött, hogy lánya leginkább egy parasztra hasonlít. Hát, akkor lássuk csak a paraszt szó jelentését, amely valószínűleg a szerb, horvát, illetve szlovén prost szóból származik: esztelen, féleszű, tudatlan, tanulatlan, nyers, durva, egyszerű, közönséges. Lássuk be, nem túl pozitív jelzők. De nézzük meg, hogy juthatott idáig az óvodában még valószínűleg bájosnak, okosnak mondott lányA felhőtlen, csupa játékból álló óvodai évek után bekerült az általános iskolába. Hamarosan rájött, hogy nem minden gyerek aranyos és kedves, ahogy azt anyukája beharangozta neki. Bizony, vannak irigy, rosszindulatú osztálytársai is, akik kiradírozzák a gondosan megírt házi feladatát, elcsenik a holmijait, valótlant állítanak róla a tanító néninek, állandóan a középpontban akarnak lenni és ennek érdekében maguk mellé állítják a szolgalelkűeket. Később, ahogy nyiladozott az értelme, azt is észrevette, hogy a tanárok is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Így köztük is van lelkes, munkájára igényes, olyan, akire fel lehet nézni emberileg is, de van lusta, következetlen és hatalmával visszaélő is. Aztán az évek előre haladtával, főleg a középiskolában, realizálta, hogy a tankönyvei egyre vastagabbak, egyre több időt kell töltenie otthoni tanulással, egyre több a tantárgy, a házi feladat, a házi dolgozat, a projektmunka, a kiselőadás, a beszámoló, a vizsga. (Vannak olyan iskolák, ahol már hatodikban két tantárgyból, két év anyagából kell vizsgázni, mert nem árt, ha a gyerek már tizenkét évesen készül az érettségire. Annál nagyobb rutinra tesz szert!)

Na és most, így tizenhat évesen meg végképp minden baja van. Utálja, hogy sovány (vagy kövér), hogy túl magas (vagy alacsony), hogy pattanásos, hogy zsíros a haja, hogy egyes osztálytársai bunkó megjegyzéseket tesznek, hogy beszólogatnak mindenkinek, csak épp saját házuk táján nem néznek körül. Utálja, hogy nincs semmi szabadideje, amikor lustálkodhat, vagy azt csinálhat, amit akar és amit szeret – vagy ha úgy tetszik, épp semmit. Utálja, hogy a szülei rászólnak, hogy ne mobilozzon annyit, ne lógjon a neten, tanuljon jobban. Utálja, hogy beszélgetni akarnak vele, pedig neki nincs semmi mondanivalója. Utálja, hogy tíz éve rágja a körmét, hogy állandóan ideges, hogy sokszor depis, mogorva és szótlan. Utálja, hogy nem értik meg szavak nélkül, hogy nem látják, hogy neki milyen nehéz az élete, hogy boldogtalan. De hogy ő paraszt lenne? Azért ez fájt neki. Mert biztos sokszor nyers, és elfelejt köszönni is, de hogy tanulatlan és tudatlan, azt végképp visszautasítja. Reggel nyolctól háromig vagy négyig órái vannak a suliban, majd hazamegy és jöhet a második műszak. Három órát minimum tanulással tölt, hétvégén még többet is.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Reménykedhet abban, hogy kiheveri ezt is, mint az influenzát, és vigasztalhatja a gondolat, hogy rajta kívül több millióan túlélték már a kamaszkort. Ha mákja van, akkor egyszer őrá is büszkék lesznek majd a szülei, mert világhírű lesz, szerepel majd a TV-ben és benne lesz az újságokban, mint Janikovszky Éva művének főhőse.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

(Forrás: http://szubjektiv.reblog.hu/kamaszpanasz)

101 pozitív állítás Dr Domján Lászlótól

https://youtu.be/IFKqDS2KqoY

https://youtu.be/RhsXlEzfMUQ

EZT KÖTELEZŐVÉ TENNÉM AZ ISKOLÁKBAN

https://www.facebook.com/tudas6alom/videos/831474363619821/

EZT KÖTELEZŐVÉ TENNÉM AZ ISKOLÁKBAN

Minden tiszteletem és minden támogatásom az olyan kezdeményezéseké, amelyek nem fehérgallérosan, a hivatali asztal mögül, hanem a rögvalóságban igyekeznek tenni egy jobb, élhetőbb Magyarországért. Ez a videó fantasztikus. Nem csak azért, mert hatalmas bravúrral vágás nélkül vették fel, mert hihetetlenül erős a szövege vagy mert egy igazán fontos ügyet szolgál, de azért is, mert emberi hangon szól.

Azon a nyelven szól a cigány fiatalság talán legfontosabb kérdéséről, a tanulásról, ami a felemelkedés egyetlen igazi eszköze lehet, amely talán a legalkalmasabb lehet a fiatalok megszólítására.

És megszólít téged és engem is, a többségi társadalmat: amikor "cigányozol" ezeket a kezdeményezéseket is rombolod...

A felvételt Tőri Csaba barátom, a Moltopera karmestere mutatta nekem először. Azt mondta, be szokta vinni a Fazekas Gimnáziumban tartott énekóráira, mert annyira sok zenei érdekesség is van benne. Tudod mi az, amikor 2:05-től körbeállnak és te a kamerával együtt forogsz? Egy hagyományos ráolvasás! A végén a "Tanulj jól, de tanulj jól" egy magyar népdalból származik, amit mi, magyarok már nem éneklünk, de a cigány népzenében tovább él és most egy "modern szövegváltozattal" éledt fel újra. A háttérben jelelve tolmácsolják a szöveget. A "darab" dinamikai repertoárja pedig komolyzenei igényességű (az építkezés, az új "frázisok", "témák" bemutatása stb.). Csabi húsz percen keresztül áradozott erről és teljesen magával ragadott, azóta időnként megnézem, ha energiára van szükségem.

Remélem sokan megismerik. Remélem sokan megértik. Remélem sokan állnak mellé.

Forrás: Tudás6alom

A Roma Oktatási Alap támogatásával készült videóban Horváth Kristóf, művésznevén Színész Bob slammer dolgozott együtt tehetséges roma tinédzserekkel, akik a tanulás fontosságára hívják fel a figyelmet.  (Ágoston László)

https://www.facebook.com/tudas6alom/videos/831474363619821/