Thomas Gordonnak A szülői eredményesség tanulása c. könyve (Gondolat 1990) azt a módszert alkalmazza a gyermeknevelésre, amelynek már létezik sikeres tanári, vezetői, női, személyes és szakmai eredményességet segítő könyve ill. tanfolyama is. A szülőknek tartott, mintegy 25 órás tanfolyamokon alapos önismeretre indítás, az alapelvek életszerű helyzetekben történő gyakorlása és a szülő-gyerek viszonyban keletkező különböző igények kezelésének megtanulása történik.
Mik is ezek az alapelvek?
Az "egyikünk nyer - másikunk veszít" konfliktusmegoldás helyett a megegyezéses, vesztes nélküli módszer és a valódi érzések felismerése hoz csak békét.
A gyermek hamis elfogadása - "téged elfogadlak, de ezt a viselkedést nem" - hiábavaló, a viselkedés a gyermek tudatában nem választható külön őtőle. Jobb, ha bevalljuk, milyen feltételekkel tudjuk őt elfogadni. Ennek az elfogadásnak nemcsak varázsereje van, de nyelvezete is.
Az el nem fogadás nyelvének példái az ún. "közléssorompók" (amelyek közém és a gyerek közé kerülhetnek):
1. utasítás, parancsolás, irányítás (mit tegyen a gyerek)
2. figyelmeztetés, fenyegetés (ha nem, akkor...)
3. prédikálás, moralizálás (illik, nem illik)
4. tanács, megoldási javaslatok (akadályozza a saját ötletek születését)
5. kioktatás, logikai érvelés (befolyásolási kísérlet tényekkel, saját véleménnyel)
6. ítélkezés, kritizálás, hibáztatás (rombolja a gyerek énképét)
7. dicséret, egyetértés (hamis énkép alakulhat ki, esetleg kiérezhető a manipulálási szándék)
8. kifigurázás, csúfolás, megszégyenítés, nevetségessé tétel (lekicsinylés)
9. értelmezés, elemzés, diagnosztizálás (a szülői 'fensőbbség' leleplez)
10. megnyugtatás, együttérzés, vigasztalás (a gyerek érzéseinek elbagatellizálása)
11. vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás (a szülő szeretné megoldani a gyerek problémáját)
12. elterelés, humorizálás, témaváltás, kitérés (pedig a gyerek vágyik a megértésre).
Ezek a megnyilvánulások (kivéve a mindig ártalmasokat, mint pl. a megszégyenítés) természetesen sok esetben hasznosak, odaillők, előrevivők lehetnek. Csak akkor 'zárnak' a további beszélgetés elől, ha a gyereknek problémája van.
A gesztusok, arckifejezés, stb. mellett mely szavak alkalmasak az elfogadás kifejezésére?
A beszélgetés kezdetén egyszerű 'hívogatók' (értem, aha, ne mondd, mesélj erről...) alkalmazhatók, később pedig az aktívabb 'értő figyelem'. Az "én-üzenetet" a gyerek többnyire csomagolja. Ezt 'kódolás'-nak nevezzük. Ki kell hallanunk, ha valami másról, többről van szó!
Az őszinte értő figyelem empátiát, melegséget visz a kapcsolatba.
Eközben azonban a fogadó félnek félre kell tennie saját érzéseit, gondolatait, hogy kizárólag a másik (a gyerek) legyen a fontos. Ez segíti a gyermeket, hogy saját megoldásokat találjon a problémáira.
Így válik önálló, döntésképes, felelősséget vállaló felnőtté.
Ezért kell kerülni a szülőknek a már említett sablonválaszokat, a közléssorompókat.
Az értő figyelmet is lehet rosszul alkalmazni:
- "kilóghat a lóláb" (a gyereket befolyásolási szándék)
- idő hiányában el sem szabad kezdeni a beszélgetést
- nem a gyerek szavait kell tükrözni, hanem az érzéseit együttérzéssel visszajelezni
- ne erőltessük a beszélgetést, ha megakadt, majd legközelebb folytatjuk
- ne keressünk én-üzenetet az egyszerű tényközlésekben, kérdésekben.
Nevetséges a "Mikor jöttök haza?" kérdésre így reagálni: "Tehát kíváncsi vagy, mikor jövünk haza."
A nevelésben a direkt utasításos módszer a leghatástalanabb.
A szülő utasít, fenyeget, prédikál, tanácsol, vagyis az első négy közléssorompó valamelyikét alkalmazza.
Ha a gyereket szembesíteni akarjuk a saját viselkedésével, akkor félő, hogy a négy közléssorompó valamelyikét használjuk.
Hogyan mondhatjuk akkor ki a problémánkat?
"Te-üzenetek" (ne tedd, ill. tedd!) helyett "én-üzeneteket" küldjünk, mégpedig kódolás nélkül, világosan. Például "Mit nyaggatsz?" helyett "Fáradt vagyok". Így a gyerek nem azt érzi, hogy vele van baj, hanem átérzi az én problémámat.
Milyen tapintatosak tudunk lenni, hogyan kínlódunk a 'csomagolással', amikor a látogatóba hozzánk érkező főnökünk sáros cipővel akar belépni a szobába. Nem érdemelnék ezt meg a gyerekeink is?
Ne a negatívumot hangsúlyozzuk! Például a később hazajövő gyereknek örüljünk, hallgassuk meg az élményeit, ne rohanjuk le azonnal a pontatlanságáért. Később emlékeztessük a megállapodásunkra.
A dühös én-üzenet, bárhogyan csomagoljuk is, valójában te-üzenet, mert a düh mindig valakire irányul.
A direkt-utasításos módszernél hatékonyabb a környezet módosítása, egyszerűsítése (pl. a féltett vázát néhány évre eltesszük, gyerekbútorok használata, kapcsolók, kilincsek alacsonyabbra, tompább kés stb.). Természetesen ügyelnünk kell, nehogy ingerszegény környezetet alakítsunk ki.
Néha a legvilágosabb én-üzenet sem használ, ütköznek az igények. Nem szabad belemennünk a "ki kit győz le?", a "ki legyen a nyertes?" zsákutcájába, sem pedig a jutalmazással-büntetéssel 'idomítás' emberhez méltatlan módszerébe.
Ha a szülő látszólag győz, annak többnyire az alábbi következményei vannak:
1. ellenállás, provokálás, lázadás (üss csak meg újra...)
2. sértettség, düh, ellenségeskedés, harag arra, akinek hatalma van felette (mernéd-e ezt egy nálad erősebbel?)
3. agresszió, bosszú, visszavágás (a szülőkkel vagy másokkal szemben, vandalizmus)
4. hazudozás, rejtőzködés (a jutalmazó-büntető nevelés eredménye)
5. mások hibáztatása, 'befeketítés', csalás, testvér-rivalizálás
6. basáskodás, erőszakoskodás (hogyan játszik egy babával vagy kisebb gyerekkel?)
7. nyerni kell, veszíteni szörnyű (a jutalmazás is lehet káros)
8. összefogás a szülők ellen
9. meghunyászkodás, engedelmeskedés, alázat, behódolás (gyakorta pszichológiai problémákhoz vezet)
10. hízelgés, kegyek keresése (kedvenccé válás, gerinctelenség)
11. konformizmus, az alkotókészség hiánya, félelem az újtól (nem kilógni a sorból)
12. visszahúzódás, menekülés, ábrándozás, represszió, fantáziálás (a gyerek 'feladja').
Ha többnyire a gyerek győz, könnyen egy egocentrikus, mindig csak kapni, elvenni akaró ember lesz belőle.
De hát nem az a szülő dolga, hogy befolyásolja a gyerekét? De igen, csak nem hatalommal, mert bármilyen bölcsen vagy jóindulatúan használják is, "a hatalom megront, bemocskol", mert kényszerít, nem pedig meggyőz, tanít, motivál.
Mi a konfliktusmegoldás vereségmentes módszere?
A megoldásnak mindkét fél számára elfogadhatónak kell lennie. A gyerek jobban motivált az olyan döntés kivitelezésében, melynek születésében részt vett, különösen, ha az ő ötletére épül. A módszer - főleg kezdetben - sok időt kíván, de hosszú távon megszűnik az ellenőrzés, s a számonkérés sem vesz el többé időt.
A módszer hat lépése:
1. Tárjuk fel és fogalmazzuk meg a konfliktust (ekkor kell megnyerni a gyereket az ügynek, mondjuk ki világosan, hogy megoldást keresünk).
2. Ötletgyűjtés a megoldáshoz (minél többet, véletlenül se minősítsük rossznak az ötleteket ebben a fázisban).
3. A javaslatok mérlegelése (a szülő is foglaljon állást).
4. Döntés a legjobb, kölcsönösen elfogadható javaslat mellett (ne döntsünk véglegesen, csak 'próbáljuk meg'!).
5. Gyakorlati lebonyolítás (megállapodás konkrét gyakorlati kérdésekben, időpontokban).
6. Utólagos kiértékelés (elégedettek-e a 'felek', kell-e módosítani?).
Büntetést nem szabad kilátásba helyezni, legfőbb elv a bizalom. Természetesen vannak az életben olyan helyzetek, amikor nincs idő beszélgetni, azonnal dönteni kell (pl. veszélyhelyzet, betegség).
A nevelés feltétele, hogy a másik ember (a gyermek) érezze a szabad választás lehetőségét! Értékszemléletünket csak lehetőségként kínáljuk fel. A szülő ne akarja a gyereken azt bevasalni, amit többnyire ő sem tett vagy tesz meg.
Eleve konfliktushoz vezet, ha a szülő azt képzeli, hogy egyedül az ő értékrendje és hitvallása a helyes.
Ne tanítani akarja az értékrendjét, hanem élje azt minél hitelesebben!
(Forrás: bocs.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése