NON SCHOLAE, SED VITAE DISCIMUS* Nem az iskolának, hanem az ÉLETNEK tanulunk! (Seneca)
Nem az a dolgunk, hogy megtanítsuk gyermekeinket szembenézni egy kegyetlen és szívtelen világgal. Az a dolgunk, hogy olyan gyerekeket neveljünk, akik kevésbé kegyetlenné és szívtelenné változtatják a világot. (L.R. Knost)
Egy 17 éves, autista fiút is esélyesnek tartanak a Nobel-díjra. Jacob Barnett 11 évesen kezdte el az egyetemet és most éppen a relativitáselmélet új megközelítésén dolgozik.
Forrás: Facerbook
Kétéves korában súlyos autizmust állapítottak meg a most 17 éves Jacob Barnettnél. Az orvosok azt mondták a szüleinek, nem lesz képes megtanulni olvasni, de még beszélni sem. Most azonban mesterszakon tanul kvantumfizikát és emellett a Youtube-on tart ingyenes előadásokat.
Édesanyja, Kristine Barnett könyvet adott ki tapasztalatairól, melyben leírta, már korán észrevette, hogy fiát lenyűgözik a mintázatok, ezért kivette a speciális iskolából, és hagyta, hogy maga fedezze fel a világot.
Egyszer elvitte kirándulni, majd egy planetáriumba, ahol egy professzor tartott előadást. Akárhányszor az előadó feltett egy kérdést, Jacob keze magasra emelkedett és a legbonyolultabb fizikai összefüggéseket is megmagyarázta. Ekkor mindössze 3,5 éves volt.
Jacob már 11 éves korában elkezdte az egyetemet. Most éppen a relativitáselmélet új megközelítésén dolgozik - írta a pozitivnap.hu. A szakemberek szerint az IQ-ja 170, annyi, mint Albert Einsteinné volt, és esélyesnek tartják a Nobel-díj megszerzésére is.
Valljuk be őszintén, mi, nők sokszor háborodunk fel, milyen udvariatlanok, kényelmesek vagy épp ápolatlanok a férfiak. (Tisztelet a kivételnek!!)
Pedig a változás kulcsa a mi kezünkben van, azoknál az anyáknál, akiknek fiúgyerekük van. Ne panaszkodjunk hát, inkább figyeljünk oda néhány igen fontos dologra, amit minden fiúgyereknek jó lenne megtanítani.
1. Tanítsd meg neki szavakba önteni az érzelmeit! Kisgyerekként még kiabál fájdalmában, toporzékol csalódottságában és sírásba tör ki, ha fél valamitől. A testi kifejezés jó dolog, mivel nyelvi szinten még sokáig nem kész arra, hogy a feszültségét levezesse. Szóval hagyd, hadd tombolja ki az érzelmeit, de ugyanakkor magyarázd is el neki, mit érez. Beszéljetek róla, mások hogyan fejezik ki ezeket az érzelmeket, hogy a későbbiekben különbséget tudjon majd tenni a csalódottság és harag, vagy épp a szomorúság és szégyenérzet között.
2. Mutass a fiadnak olyan férfiakat, akik az eszük, elszántságuk vagy a becsületük miatt lehetnek példaképek! Merthogy a külső adottságok miatt lesznek követendő példák már pelenkás kortól, abban biztos lehetsz: Pókember, Superman, Luke Skywalker, stb. De mesélj a fiadnak olyan emberekről is, akik azért szuperhősök, mert bátrak (mint a Wright fivérek), mert mernek nagyot álmodni (mint Einstein), mert csodálatosan játszanak a szavakkal (mint Tolkien), mert kiállnak másokért (mint Martin Luther King). De ne feledkezzetek meg a hírnév nélküli hősökről sem: az ügyeletes orvosokról vagy a karitatív munkát végzőkről sem.
3. Mutass a fiadnak olyan nőket, akik az eszük, elszántságuk vagy a becsületük miatt lehetnek példaképek! Ugye mondanom sem kell: a hagyományos értelemben vett szépségideálok (Barbie és társai) automatikusan megjelennek majd a fiad életében. De mutass neki olyan nőket is, akik a belső kisugárzásuk miatt szépek, mert okosak (mint Marie Curie), mert mindig segítenek másokon (mint Teréz anya), mert útmutatást adnak az életre (mint Szepes Mária).
4. Légy te a fiad példaképe, mert szép, okos, elszánt és becsületes vagy! Te, az anyja vagy az első nő, az első szerelem a fiad életében. Ha azt akarod, hogy igényes legyen amjd a nőkkel kapcsolatban, légy te is igényes magaddal szemben. Légy ápolt, illatos, udvarias és mosolygós – ne csak akkor, ha kilépsz a házból, de otthon is. Hiszen ők, a családod a legfontosabb közönséged!
5. Tanítsd jó modorra! Mert ettől szebb lesz az élete. És másokét is azzá teszi. 6. Tanítsd meg hinni valamiben! Mert lesz majd olyan, hogy félni fog, elkeseredett vagy mérhetetlenül szomorú lesz, összetörik a szívét vagy cserbenhagyják. És te nem leszel ott mellette. Kell, hogy legyen akkor valami, aminek a jóságában és segítő szándékában hihet: hogy tudja, nincsen egyedül, soha. Soha.
7. Mutasd meg neki, hogyan tudja levezetni a feszültségét! Adj neki egy dobot, tollat és papírt, elég tágas teret, egy üthető párnát, egy pár futócipőt vagy tanítsd meg meditálni. Vagy mindezt együtt, hogy ha már a saját útját járja, és tele lesz feszültséggel, tudjon választani, hogyan eressze ki a fáradt gőzt. Anélkül, hogy kárt tenne másban. Vagy magában. 8. Vidd el színházba, koncertre, kirándulni, mutass neki új helyeket! Mert az új helyek, új dolgok szélesítik a látókört, kinyitják az ember szívét és lelkét a más és szabálytalan dolgok elfogadására is.
9. Tanítsd meg neki, hogyan kell házimunkát végezni! De ne úgy, hogy ez nyűg, kötelesség vagy utálatos dolog legyen. Legyen olyan természetes része a mindennapi életének, mint a fogmosás. Persze, az életkorának megfelelő feladattal lásd el, de már az óvodás korúak is bevonhatók a háztartásba. Az, ha egy tizenéves fiú segít a mosásban, rendrakásban egyáltalán nem terheli meg, bele kell, hogy férjen a napjába. (Hiszen egy állandóan ügyeletben lévő anyának is belefér.) És nem utolsó sorban: hozd tudtára, hogy egy férfi, aki jól főz, nagyon imponáló a nőknek.
10. És még egy fontos dolog: hagyd, hogy az apja megmutassa neki, hogyan működik a világ! Anélkül, hogy beleszólnál, szerinted mi a helyes. Ha hagyod, hogy mély és szoros kapcsolat alakuljon ki apja és fia között, akkor (a tizenéves korszakot leszámítva) a fiú, mindig fogja tudni, kihez fordulhat tanácsért.
Elindult az új év. Bárhogy is sikerült az előző, a remények és a várakozások ilyenkor újraélednek. Bízunk abban, hogy ez most tényleg boldog és sikerekben bővelkedő esztendő lesz (végre).
A legtöbb ember azonban bizonytalan abban, hogy miként is kellene ezt megvalósítani a gyakorlatban. Pedig egyszerűbb, mint gondolnánk: egyszerűen csak jó szokásokat kell felvennünk és ezzel párhuzamosan a rosszaktól megszabadulni.
Az alábbiakban 15 önromboló szokást találsz, amelyektől – ha eldöntöd – 2016-ban véglegesen megszabadulhatsz. Mellettük megtalálod a progresszív tükörképüket is, vagyis azokat a szokásokat, amiket ha felveszel, a siker felé fognak katapultálni.
1. Ne hasonlítgasd magad másokhoz.
Arra törekedj, hogy a legjobb önmagad légy, és hogy hozd ki magadból a maximumot. Ahogy Presser énekelte: „Más az valaki más lett.” Az légy, aki vagy, de abból a legjobb verzió.
2. Ne halogasd az álmaid megvalósítását.
Nagyon akarod? Akkor egyszerűen csak vágj bele, 2016 tökéletes lesz az elkezdésére, bármiről is van szó.
3. Ne temetkezz bele a munkába.
Tervezd meg a szabadidődet, hogy legyen alkalmad feltöltődni. Ha nincsen terv, nem fog megtörténni, mert valami mindig közbejön.
4. Kevesebb időt tölts TV-nézéssel.
Próbáld ki, hogy heti 2-3 estén be sem kapcsolod. Helyette olvass, szexelj, meditálj, esetleg menj el moziba vagy színházba.
5. Ne tervezd túl magad.
A legtöbb ember többet akar elérni 1 év alatt, mint ami reális, és kevesebbet 5 év alatt, mint amennyi megvalósítható. Készíts mindig 5 évre szóló terveket, hogy ezt elkerüld.
6. Kattanj le a Facebook, a mailek és a mobilod állandó nézegetéséről.
A felszabaduló időben próbálj ki valami újat, érdekeset, szokatlant.
7. Ne hanyagold el az emberi kapcsolataidat.
Ne dolgozz annyit. Hívd fel rendszeresen azokat a barátokat és családtagokat, akik igazán számítanak.
8. Ne hagyd ki idén a nyaralást.
Utazz el negyedévente egy hétre, nyáron két hétre. Élvezzen ez prioritást minden más előtt. Ne zsigereld ki magad, mert az nem segít, ha az így megspórolt pénzzel Te leszel a leggazdagabb halott a temetőben.
9. Ne legyen bűntudatod, ha kényezteted magad.
Legyél kicsit önző, fontos mások szolgálata, de Te is fontos vagy; tartsd meg mindig az egyensúlyt.
10. Hagyj fel a panaszkodással.
Ha valamin tudsz változtatni, akkor tedd meg. Ha nem, akkor fogadd el. A negatív dumákkal csak kikészítjük a környezetünket és magunkat is.
11. Szabadulj meg egészségromboló szokásaidtól.
Korlátozd az alkoholfogyasztást. Hagyd abba a dohányzást. Vegyél fel egészséges étkezési szokásokat.
12. Likvidáld a tunyaságot.
Heti 2-3-4 alkalommal végezz valami testedzést. Ha ez csak 5-10 perc alkalmanként, már az is hatásos. A szokás a fontos.
13. Ne vedd természetesnek, hogy melletted van a párod.
Ki tudja, meddig lesz így. Dicsérd rendszeresen, találd meg a jó tulajdonságait, és azokra fókuszálj.
14. Ha hibáztál, ne próbáld takargatni.
Legyen ez egy olyan év, amikor teljes felelősséget vállalsz az életedért.
15. Ne kritizálj és ne bírálj senkit.
Ha késztetést érzel ilyesmire, azonnal fókuszálj vissza a céljaidra.
Mi jut még az eszedbe? Készíts egy saját listát az új szokásaidról!
Szokásaink határozzák meg életünk minőségét.
Legyen 2016 a sikeres, előre mutató, jó szokások éve!
Mi tart bennünket boldogan és egészségesen egy életen keresztül? Ha azt gondolják, hogy a hírnév és a pénz, nos, ebben nincsenek egyedül – de, Robert Waldinger pszichológus szerint, tévednek. A felnőttek fejlődését vizsgáló 75 éves kutatás vezetőjeként, Waldingernek példa nélküli hozzáférése van a boldogság és a megelégedettség adataihoz. Ebben az előadásában a tanulmány három fontos tanulságán kívül azt a régi, gyakorlati bölcsességet is megosztja velünk, hogy hogyan éljünk hosszú, örömteli életet. (Forrás: TED.COM)
Elképesztő, mennyi kivételesen tehetséges ember él a világon. Nem tudhatjuk, mikor elmegyünk naponta több száz ember mellett az utcán, hogy mégis mennyire különleges mindegyikőjük...
Nem minden nap látni ilyen elképesztő, lélegzetelállító festményeket! Szinte biztosak vagyunk benne, hogy az effajta tehetségért bárki eladná a lelkét.
Akiknek ez megadatott, azok különösen büszkék lehetnek magukra!
Akár hiszed, akár nem, ezeket a csodálatos alkotásokat egy 16 éves lány, Dimitra Milan készítette! A leányzó mindössze 4 éve kezdett el festeni, 12 évesen.
Milan édesanyja és édesapja is művész, így gyermekkora óta művészet veszi körül.
Nem csoda, hogy ő maga is úgy döntött, magántanulóként folytatja tanulmányait a továbbiakban, hogy több időt szentelhessen az alkotásra. Ez aztán az elszántság!
A lány 16 évesen már leérettségizett, és hivatalosan is professzionális festő. Íme néhány gondolat, amit a lány megosztott velünk a szüleivel kapcsolatban:
"A szüleim rengeteg tanáccsal láttak el, és segítették a kreativitásom fejlődését. Sok mindent tanultam tőlük a munkamorállal, illetve a művészi identitásommal kapcsolatban. Azt tanították nekem, hogy a belső tulajdonságaim határozhatnak csak meg, a külsők nem.
Az identitásomat Istenben találom meg, nem külső tényezőkben, vagy abban, amit az emberek hisznek rólam. Tudom, hogy a szépség saját magunkban kezdődik, mielőtt kívülről látni lehetne. Megtanítottak arra, hogy néha, ha az ember elakad, át kell lépnie a komfortzónáján, át kell törnie a falat, hogy tovább fejlődhessen."
A képek magukért beszélnek, sosem láttunk még ilyen elképesztő festményeket:
Ez a másfél perc mindenkit megrázott, aki eddig csak látta. Főleg 2016 Magyarországa számára van nagyon súlyos mondanivalója...
Az emberi jóság nem bőrszín és társadalmi státusz függvénye!
A rasszizmus csúnya csapda, könnyű beleesni... Nancy Spetsioti jegyzi a közel 20 millió megtekintést megért kisfilmet. Az angolul nem értők számára leírjuk a fordítást.
A film elején egy színes bőrű fiatalember ül az orvosi váróban, ekkor érkezik meg a beteg kislány a szüleivel. A szülők távolabb ülnek a "más" fiatalembertől.
Az orvoshoz együtt hívják be őket, ahol a következő beszélgetés zajlik le:
Orvos: "Jó napot! Annoula (a beteg kislány neve), nagyon jól nézel ki az operáció után!"
Apa: " Doktor úr, van valami gond, hogy ennek az embernek is itt kell lennie?"
Orvos: " Dehogy. Éppen ellenkezőleg. Engedjék meg, hogy bemutassam Tzafart, a lányuk csontvelő-donorját."
Mindig is érdekelt, hogy a színpadon életre keltett szerepek és felmutatott érzelmek mögött mi lapul. Tapasztalat? De honnan tudja egy húszéves szingli, milyen sokgyerekes, filléres gondokkal küzdő családanyának lenni? Egy egyke, milyen a nagycsalád? Vagy milyen érzés átéléssel játszani gyászt annak, aki sose veszített még el senkit?
Benkő Nórával, a Pesti Magyar Színiakadémia Művészeti Szakközépiskolájának igazgatójával, valamint egy jelenlegi diákjával, Dobai Attilával, továbbá egy már végzett akadémistával, Lovas Emíliával beszélgettünk színházról, gyökerekről, jövőről.
Benkő Nóra 1995-ben végzett az ELTE magyar−francia szakán, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Horvai István és Máté Gábor osztályában folytatta tanulmányait. Már egyetemi évei alatt is játszott a Szkéné Színházban, az Arvisura Együttesben. A főiskola után Iglódi István invitálására a Nemzeti Színház társulatához szerződött. Az átnevezés után, 2000 óta a Pesti Magyar Színház művésze, a Magyar Színház Baráti Társaság programjainak és a színház színiakadémiáján előbb színházpedagógusként a drámafeldolgozó foglalkozások, 2013-tól a Pesti Magyar Színiakadémia Művészeti Szakközépiskola vezetője. A Színművészeti Egyetem drámapedagógia szakát 2010-ben végezte el. Két nagyfiú, egy ikerpár, Marcell és Ábel édesanyja.
Nórát ezer éve ismerem, a családját is. Tudom, hogy kiegyensúlyozott családban nőtt fel, drámák nélkül zajlott a gyerek- és kamaszkora. Jó színésznőnek tartom, szeretem, ahogy feloldódik a színpadon, ahogy játszik. Néha alig ismerem meg, kabátként húzza magára a szerepet. Gyerekkori fájdalmakat nem cipel, mégis együtt rezdül azokkal a gyerekekkel, akik igen. Nem véletlenül vezeti évek óta a Színiakadémiát. Jellemzően nehéz körülmények közül érkeznek hozzájuk gyerekek. Árvaként, félárvaként, súlyos anyagi gondokkal küzdő családból. Ha valaki, hát ő látja, milyen összefüggések lehetnek a művészet felemelő ereje és a tehetséggondozás között.
Más megközelítésben látja, milyen alapot ad a fájdalom, a nélkülözés, esetleg a kirekesztés ahhoz, hogy valaki életre keljen a színpadon.
„Azt nem állítom, hogy fájdalmas tapasztalatok nélkül nem lehet valaki remek színész vagy művész, de azt igen, hogy valóban alap lehet ahhoz, hogy a tehetség nagy erővel mutassa meg önmagát – indítja a beszélgetést Nóra.
– De kezdjük máshonnan: amikor valakit színészmesterségre oktatunk, az korántsem csupán tantárgyak sorozata, hanem kőkemény önismereti út, személyiségfejlesztés. Én-gyakorlatokkal találkoznak a diákok, amelyekben először magukra kell ismerjenek, aztán megmutatni, kik ők, honnan jöttek, most hol tartanak, merre indulnak tovább. 'Játékok', én-szerepek: 'én és a tárgy', 'én és egy másik személy', 'én és egy csoport'. Kegyetlenül nehéz 'játék' ez számukra, ami iszonyatosan mély sebeket téphet fel, és nincs mit ezen szépíteni, a mi diákjaink jó részénél van mit feltépni.
Azt mondják, aki színészetet tanul, annak az első év erről szól: a múlt feldolgozásáról. Anélkül nincs továbblépés. Utána már lehet más bőrébe bújni.
„Véres 'válás-meséket' cipelnek a gyerekek”
„Egyébként úgy látom, azoknál a gyerekeknél is jócskán akad dráma, akiknél látszólag minden rendben van. Nyaranta színjátszó tábort vezetek, és naponta találkozom szívbe markoló történetekkel. Mondjuk 'csak' válnak a szülők. Egyik tanítványom például hirtelen kibökte, hogy a szülei veszekedtek, az apukája összetörte a tányérokat, az anyuka meg felvágta az ereit.
Ez önmagában rémületes élmény lehet egy gyerek számára (és tételezzük fel, hogy nem konfabulál).
A történet azonban nem ér véget, mert a kicsi azt is elmondta, hogy hónapokig azt álmodta, az anyukája csuklóján a sebek nem gyógyultak be. Éjjelente erre ébredt, hogy az édesanyjának segítségre van szüksége.
És ez csak egy a rengeteg 'válás-mese' közül. A szülőknek sokszor fogalmuk sincs, mit lát a gyerek, amikor ők vérre menő csatákat vívnak késen, villán, kanálon. Sőt, úgy is definiálják a válást a felnőttek, hogy 'rendben zajlott', kulturált válás volt. A 'gyerek is jól viselte'. Holott a gyerek világégésként élte meg, csak éppen mélyre zárja magában.
A művészet ezeket az eltemetett szörnyeket csalogatja elő, azokkal (is) dolgozik a színésznövendék. Egy ideig azokból táplálkozik, később a megélt élmények hatására megerősödött empátia, hiperérzékenység és a kíváncsiság segíti.
Volt is és jelenleg is vannak nálunk olyan fiatalok, akiknek kész rémmese az életük, más éppen csak a szüleit veszítette el.”
Dobai Attilát, a Színiakadémia hallgatóját telefonon érem utol, nagyon készséges, szívesen mesél magáról.
Húszéves. Élete a színház és a fotózás. Társait is gyakran fotózza próbák vagy előadások során.
„Én lettem a 'Szomszéd Misi fia'”
„Egy kis erdélyi faluban, Erdőfülén nőttem fel. Ezt mindenképp szeretném, ha megemlítenénk, mert nagyon szeretem a falumat, büszke vagyok arra, hogy onnan jöttem. Nagyon-nagyon pici a falu, alig ezren laknak ott. Mindenki ismer mindenkit, és még a neve is szép. Szeretem Erdőfülét.
Az apukám, a nagybátyám és a bátyám nevelt fel, mert amikor születtem, meghalt az édesanyám. Tudod, én ezt már helyreraktam magamban. Különben is, mivel akkor meghalt, amikor én születtem, nem is tudom, milyen lett volna az életem, ha ő élne. Nem tudom, milyen az anyai gyengédség, így nem is éreztem hiányát.
„Tudtam, hogy a színészet az én utam”
„Az apukám, a nagybátyám meg a bátyám mindent megadtak nekem, amire szükségem volt. És hamar önálló is lettem, megtanultam főzni, ellátni önmagam. Ez szerintem érték. Apukám az én születésem után Budapestre költözött, mert itt jobb munkát kapott, nagyobb fizetést. Ő így segített minket, pénzzel, tiszta erejéből csak értünk dolgozott. Később meg, amikor nagyobb lettem, nyolcadik után ideköltöztünk mi is a bátyámmal. Hármasban éltünk.
Addig ügyvéd akartam lenni. Vagy tanár, vagy bolti eladó. Erre bekerültem egy matek szakos gimibe. Jelentkeztem a színjátszó körbe. Ma sem tudom, miért, csak úgy jelentkeztem. Felvettek. Az első darabban azonban nekem nem jutott szerep. Ezért a tanárom kitalált nekem egy karaktert. Én lettem a 'Szomszéd Misi fia' (Újra apja, újra fia, újra anya nélküli 'szerep').
Volt vagy három mondatom, de ha azt hiszi valaki, a szöveg nélküli szerep könnyű, az téved. Nehéz úgy hangsúlyossá válni a színpadon, hogy nem beszélünk, mégis OTT VAGYUNK, mégis észrevesznek. Olyan jól sikerült a játékom, hogy kicsivel később ugyanezért a szerepért egy nemzetközi színjátszó fesztiválon különdíjat kaptam.
Akkor már nem akartam ügyvéd lenni. Tudtam, hogy a színészet az én utam. Azért maradtam a matek szakos gimnáziumban, mert nagyon jó volt a társaság, de érettségi után a Színművészetire jelentkeztem.
Iszonyatosan nagy kudarcként éltem meg, hogy nem vettek fel. Fájt. Az apukám előtte halt meg néhány hónapja. Az kemény fél év volt számomra. Úgy jött a Színiakadémia, mint a mentőöv.
Úgy is tekintettem rá, mint valami utolsó esélyre. Felvételiztem, két nap múlva hívtak, sikerült. Húszéves vagyok, a bátyám bankár, én színész leszek. Itt van a családom. Mindent tudnak rólam, mindent tudok a társaimról. Mindent megosztunk, mindenben segítjük egymást. Vigasztalással, ha kell, pénzzel is. Pici közösség, ahol a tanárainkkal is nagyon szoros a kötelék. Tényleg úgy élünk itt, úgy tanulunk, mint egy nagy család.
Sok barátom van, és most, hogy beszélünk, most ébredek rá, hogy életem legjelentősebb barátságai mindig lányokhoz kapcsoltak. Most is. De a bátyám a legszorosabb kapocs, ő a legfontosabb ember az életemben.
Mit mondjak még magamról? Imádok fényképezni. Ha itt végzek, szeretnék profi fotózást tanulni. A színészet mellett ez a másik nagy álmom. Nemsokára lesz egy fotókiállításom, arra nagyon büszke vagyok.”
Carol Dweck, az amerikai Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora magyarul most megjelent könyvében mindenkit arra biztat, hogy fejlődéssel, kitartással elérheti a vágyott sikert.
Képzeljük el, hogy rossz napunk van: közepesre sikerült egy vizsgánk, megbüntettek minket, mert tilosban álltunk az autóval, és amikor erről a pechsorozatról egy barátunknak szeretnénk telefonon panaszkodni, egy perc múlva lepattint minket. Erre a sajnálatos helyzetre kétféleképpen is lehet reagálni – véli Carol Dweck, az amerikai Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora. Az egyik szemlélet szerint még jobban kétségbeeshetünk, vádaskodhatunk, netán rettentő dühösek leszünk a vizsgáztatóra, a rendőrökre, sőt a barátunkra is. A másik szemlélet szerint viszont elhatározhatjuk, hogy a következő vizsgánkra többet tanulunk, alaposabban megnézzük a közlekedési táblákat és megértjük, hogy a barátunkat rossz időpontban zavartuk.
Az előbbit Carol Dweck rögzült, az utóbbit fejlődési szemléletnek nevezte el. „A fejlődési szemléletmód alapja az a meggyőződés, hogy az ember alapvető tulajdonságai kellő erőfeszítéssel egytől egyig fejleszthetők. Annak ellenére, hogy az emberek nagyon sok tekintetben különbözhetnek egymástól – adottságaik, érdeklődési körük, illetve temperamentumuk szerint – igyekezet és gyakorlás révén mindannyian képesek vagyunk fejlődni” – olvasható Szemléletváltás című, a napokban magyarul is megjelent könyvében.
Az 1946-ban született amerikai pszichológiaprofesszor évtizedekig kutatta a siker titkát, és könyvében számos kutatás segítségével, a legkiválóbb vezetők, sportolók, szülők és tanárok példáin keresztül igyekszik bebizonyítani, hogy ha fejlődési szemlélettel tekintünk önmagunkra és a világra, az olyan tudásvágyra és kitartásra sarkall bennünket, amelynek köszönhetően az élet minden területén sikeresebbek leszünk. Azt természetesen ő sem gondolja, hogy bárkiből bármi lehet, és ha elég keményen tanul, illetve elég motivált, akár újabb Einsteinné vagy Beethovenné válhat. Viszont abban szilárdan hisz, hogy az emberben ismeretlen lehetőségek rejlenek, és hogy nem láthatjuk előre, hová juthatunk el hosszú évek szenvedélyének, erőfeszítésének és gyakorlásának eredményeképpen. Példaként Darwint, Tolsztojt és Einsteint hozza fel példának, akiket teljesen átlagos gyereknek tartottak. De ott van Ben Hogan, minden idők egyik legkiemelkedőbb golfjátékosa is, aki gyermekkorában mozgáskoordinációs problémákkal küzdött.
Született tehetségek?
Joseph Martocchio amerikai kutatópszichológus egyik 1994-es vizsgálatában olyan munkavállalókat elemzett, akik gyorstalpaló számítógép-felhasználói tanfolyamon vettek részt. A résztvevők felét rögzült szemléletmódba helyezte azáltal, hogy azt mondta nekik: sikerük kizárólag meglévő készségeiken múlik. A másik felét ezzel szemben fejlődési szemléletbe hozta, azt állítva, hogy a számítógép-felhasználói készség gyakorlás útján fejleszthető. Mind a két csoport tagjai egyszerre kezdték a tanfolyamot – számol be Dweck. Annak ellenére, hogy kezdetben mindannyian egyforma önbizalommal rendelkeztek saját képességeiket illetően, a tanfolyam végére mindez jelentősen megváltozott. A fejlődési szemléletű csoport tagjai jelentős fejlődésen mentek keresztül, újabb és újabb dolgokat sajátítva el, dacára a számos hibának, amelyeket eközben óhatatlanul elkövettek. Ellenben azoknak, akiket a rögzült szemléletmódra kondicionáltak, ugyanezen hibák miatt csökkent az önbizalma tanulás közben. A megoldás csakis a fejlesztés, a tehetség csak a képesség, nem a siker – vajon Mozart Mozarttá vált volna a szorgalma nélkül?
A cél érdekét szolgálja az is, ha például nem dicsérgetjük agyon a gyereket, és a dicséret nem a gyermek személyes képességeire, sokkal inkább az erőfeszítésére és teljesítményére irányul. Mert mit hallanak ki a gyerekek a dicsérő mondatokból, mi zajlik le ilyenkor bennük? – teszi fel a kérdést a pszichológus kutatónő. „Ezt nagyon gyorsan megtanultad! Milyen okos vagy!” (Ha nem tanulok meg valamit nagyon gyorsan, akkor nem vagyok okos.) „Odanézzetek, micsoda rajz! Szerintetek nem ő lesz a következő Picasso?” (Jobb lesz, ha inkább nem is rajzolok semmit, mert a végén még észreveszik, hogy nem vagyok Picasso.) „Te kész zseni vagy! Sikerült ötöst kapnod úgy, hogy nem is tanultál!” (Inkább abbahagyom a tanulást, különben nem fognak zseniálisnak tartani.)
Carol Dweck tehát azt ajánlja, hogy: a fejlődésre és az erőfeszítésre fókuszáljanak a bátorítások, így lehet elérni, hogy már gyermekkortól a fejlesztésre, a növekedésre álljon rá a következő generáció. Többek között ilyen üzenetek segítségével: „Nagyon tetszik, hogy több oldalról próbáltad megközelíteni ezt a matematika-feladatot, és addig próbálkoztál, amíg megtaláltad a megoldást! Nagyon sokat gondolkoztál rajta, így aztán meg is oldottad!” vagy : „Nagyon örülök, amiért fizikára az egyik legnehezebb kísérletet választottad otthoni feladatként. Rengeteg munka lesz vele – kutatnod kell, megtervezni az eszközöket, megvásárolni az alkatrészeket, aztán az egészet még össze is kell építeni. Ezzel aztán rengeteget fogsz tanulni!” illetve: „Ennek a festménynek csodálatosak a színei! Elmondanád nekem, hogy miért ezeket választottad?”.
Azon túl, hogy a világszerte ismert pszichológus szeptember 3-án a HVG Extra Pszichológia Szalon vendége volt Budapesten, máshogy is kötődik a fejlődésben hívő magyarokhoz. Könyvében külön foglalkozik „minden idők legsikeresebb női sakkozóival”, a Polgár-lányokkal. Hogyan lehetséges, hogy a család hármat is kinevelt a világ kiváló sakkozói közül? – teszi fel a kérdést. Zsuzsa, a három lány egyike egyszer így nyilatkozott: „Apám hisz abban, hogy a veleszületett tehetség semmit nem jelent, és hogy a siker 99%-ban kemény munkával érhető el. Egyetértek vele” – idézi Carol Dweck, hozzátéve, hogy a legfiatalabb lányt, Juditot minden idők legkiválóbb női sakkozójának tartják, pedig eleinte nem ő volt a legtehetségesebb a családban. Ahogyan Zsuzsa felidézte: „Judit kicsit lassan lendült bele, de nagyon keményen dolgozott” – zárja le az inspiráló példát a professzor. (Forrás: hvg)
A 16 éves korig tartó tankötelezettség egyik sokkoló hatása, hogy a szülők anyagi kényszerből kiíratják gyereküket az iskolából, amint lehet, és elviszik közmunkára. Tavaly ősszel már több mint 36 ezer 25 év alatti közfoglalkoztatott volt, tehát a korosztály túl nagy hányada tengődik így. Miközben a közfoglalkoztatás tényleg az egyetlen megoldás a szegények számára, a legnagyobb hasznot a kormánypártnak hozta - állítja Mártonfi György oktatási szakértő a HVG-nek adott interjúban.
HVG: Nemrég sokkolta a közvéleményt azzal a megállapításával, hogy a 16 éves tankötelezettségi kor betöltése után a szülők sorra íratják ki gyerekeiket a szakképzőből, és közmunkásnak adják. Eddig nem volt tudható, hogy ez a helyzet?
Mártonfi György: Magam sem hittem el, amikor először hallottam, hogy már 16 évesen lehet valaki közmunkás, nem csak 18 éves kora után. Azt vizsgáltuk egy kutatásban, hogy milyen hatással jár a tankötelezettség korhatárának leszállítása, és ott ütköztem bele az amúgy tömegjelenségnek számító korai kipergésnek ebbe a szempontjába. Több iskolában mondták, hogy bement a mama, és közölte: a fia betöltötte a 16. évét, ezért már nem kötelező iskolába járnia, és közmunkás lesz.
HVG: A tankötelezettség korhatárát három éve szállították le 18-ról 16 évre, viszont egy soha nyilvánosságra nem hozott 2015-ös kormányzati koncepció megpendítette a lehetőséget, hogy ismét feljebb emelhetik.
M.Gy.: Nyilván azért, mert 2010 és 2013 között megtízszereződött a 16 éves regisztrált álláskeresők száma. Ráadásul hosszabbá vált a szakképzési idő, és ebben az iskolatípusban a korábban 30 százalékosra becsültnél is nagyobb a lemorzsolódás. Valamelyest módosítottak is 2015 januárjától a korhatáron: korábban a 16. születésnap másnapjától nem volt már kötelező iskolába járni, ma az a szabály, hogy annak a tanévnek a végéig szól a tankötelezettség, amelyben a diák a 16. életévét betölti. Ez apró előrelépés. Előtte jellemző volt, hogy rögtön a születésnap után eltünedeztek a kölykök. Gyakran anyagi okokból kényszerülnek rá a rászoruló családok, hogy kivegyék a gyereket az iskolából.
Mártonfi György
Fotó: Fazekas István
HVG: De aki nem jár iskolába, annak a szülei elveszítik a családi pótlékot és egyéb juttatásokat.
M.Gy.: A szociálpedagógusok és az iskolák sem látják át pontosan az anyagi előnyöket-hátrányokat az egyes esetekben. A családi pótlék „aprópénz”, de például az árvasági segélyért a rászoruló családok gyerekeinek már egyértelműen muszáj bent maradniuk az iskolában. Annyi biztos, hogy ebben a körben nem a jövő befolyásolja a döntéseket, hanem a mindennapi megélhetés.
HVG: Annak sincs visszatartó ereje, hogy ha a tanköteles gyerekek igazolatlan mulasztása meghaladja az 50 órát, a szülőt kivonják a közmunkából?
M.Gy.: Emiatt valóban sokan legalább bejárnak az iskolába – ha nincs is teljesítmény mögötte. Két konkrét esetnél jelen voltam, amikor az igazolatlan hiányzások miatt megvonták a szülőtől a közmunkát. Mindkettő dráma volt. A romák körében elterjedt egy mondás, sokan ismerik: „nincs bírás a gyerekkel”. Gyakori, hogy már 12-13 évesen, de legkésőbb 16 évesen a szülő nem tud hatni a gyerekére. Valójában senki sem tudja, mi történik ezekkel a gyerekekkel, a gyermekvédelmi szolgálatok és az iskolák sem követik a sorsukat. Valószínűleg élik a világukat, vannak, akik otthon lebzselnek, mások feketén dolgoznak, a lányok közül pedig sokan elmennek Zürichbe vagy Amszterdamba, a prostitúció két bázisára. A fiúknál gyakori, hogy a csellengésből bűnözés lesz, meg persze vannak, akik el tudnak szegődni a környékbeli gyárakba, futószalag mellé. De a jövőjük mindenhol kilátástalan.
HVG: Azt szokták mondani a kormányzati illetékesek, jó, ha a gyerek azt látja, hogy az apja reggel dolgozni megy, még ha csak közmunkára is.
M.Gy.: Ez valóban pirinyó pozitív hatás. De a közfoglalkoztatás legnagyobb haszna politikai. Az az igazi csapda, hogy mindenki abban érdekelt, nehogy kimaradjon belőle – a polgármester például azért, hogy így szerezzen magának támogatókat. A közfoglalkoztatás rendszere széles rétegből csinált Fidesz-szavazót. Sajókazán vagy mondjuk Tiszabőn – ahol a népszámlálás szerint 60 százalékban cigány a lakosság – 2014-ben 90 százalék volt a Fidesz-szavazók aránya. Miközben a társadalom felső, szűk rétegében klientúraépítés folyik, alul iszonyú nagy tömeget nyomnak be a közfoglalkoztatásba, ahonnan nem nagyon van kiút, és mivel a napi szintű túlélést garantálják, ez így rendben is van az ottaniaknak. Akikkel beszéltem, örültek, hogy keresnek, mégiscsak 50 ezer forintról van szó, segélyből ennyi aligha jön össze. Annyira megalázó helyzetben élnek, hogy a közmunkára kényszerítés már részletkérdés! Pedig egy másik kutatásból az derült ki, hogy a közmunkásoknak munkanélküli-tudatuk van, tisztában vannak vele, hogy csak átmeneti a munkaviszonyuk. Amikor roma szakiskolás diákokat arról kérdeztem, mit dolgoznak a szüleik, szégyenkezve mondták, hogy közmunkások. Érzik, hogy stigma a közmunka.
HVG: A fenti tapasztalatok dacára a hivatalos adatok szerint csökken a korai iskolaelhagyók száma. Ez hogyan lehetséges?
M.Gy.: A definíció európailag egységes: azok tartoznak ide, akiknek a 18–24 éves korosztályban nincs legalább szakmunkásszintű végzettségük vagy érettségijük, és képzésben sincsenek. Sajnos úgy sikerült az egységes európai kérdőívet megalkotni, hogy ha bármilyen képzésben részt vesz a megkérdezett, már nem számít korai iskolaelhagyónak. A mutató Magyarországon 2010-ig stagnált, majd 2013-ig lassan romlott. Magam sem értettem, mitől lett jobb a 2014-es adat, hiszen semmi sem utalt arra, hogy többen szereznének középfokú végzettséget. Hát éppen a közmunka lehet az oka, ahhoz ugyanis sokszor kapcsolódik valamiféle képzés, és ha az csak rész-szakképesítéshez vezet is, ami tipikus, az illető már akkor sem számít korai iskolaelhagyónak. Vagyis ez akaratlanul is kozmetikázza a mutatót. Ennek kapcsán érdemes megnézni a Belügyminisztérium statisztikáját: szeptemberben már több mint 36 ezer 25 év alatti közmunkás volt. Egy évjáratra körülbelül 4 ezren jutnak, azaz az adott korosztály három százaléka egyidejűleg közmunkás. Ez elképesztően sok!
Fotó: Stiller Ákos
HVG: Milyenek az esélyeik arra, hogy később valamilyen módon megszerezzék azt a tudást, amit addig nem?
M.Gy.: Alapigazság, hogy minél korábban fektetünk be a tanulásba, annál jobb a megtérülési ráta. Ráadásul a helyzet szofisztikált: ha nagyon kis korban beruházunk bizonyos összeget a középosztály fiataljaiba és a nagyon hátrányos helyzetűekébe, akkor az utóbbi összeg sokkal jobban megtérül. Másrészt bármiféle integráció egyre drágább az életkor előrehaladtával. Ahányan a Híd-programban részt vesznek, annyival is kevesebb roma gyermek tanul együtt a többiekkel, aminek sokan örülnek. Elképesztőek a különbségek: egy szakiskolában történt, a Híd-II csoportban, hogy a 16 éves kölyköknek az volt a feladatuk, keressék meg a mérőszalagon a 19-es számot. Nem találták meg. A szakoktató aztán elmondta, hogy felismerik a számot, le is tudják írni, de fogalmuk sincs, hol a helye a többi szám között. Sajnos sok iskolában a mai napig működik az a modell, hogy a rossz tanulókat a hátsó padba ültetik, és megígértetik velük, hogy nem zavarják az órát, cserébe megkapják a kettest. Mindenki örül: a gyerek, hogy nem piszkálják, a szülő, hogy nincs gond a gyerekkel, és a tanár is, hogy zavartalanul megtarthatja az órákat.
HVG: Nem lesz ennek tragikus következménye?
M.Gy.: Már van. A kilencvenes évek elején a gyerekek 50 százaléka a családok legszegényebb 20 százalékában született. Érdemi esélyjavítás azóta sem történt, tehát a nagyon alacsony szocioökonómiai státusú családok bővített újratermelése folyik. Interjúztam egy cigány asszonnyal, aki csak négy általános iskolai osztályt járt ki, de mind a hét gyerekénél naponta az asztalra csapott, hogy igenis tanuljanak, így a hétből ötnek meglett a szakmunkás-bizonyítványa, sőt egyikük azóta Audival ingázik Németországba. De ő a gyerekét tudatosan nevelő kisebbséghez tartozik. Az, hogy van egy-egy program, amikor képezgetik a felnőtteket valamilyen szakmára vagy az alapkompetenciákra, olyan, mint halottnak a beöntés. A szakképzésbe mindeközben nehezebb bekerülni a Híd-program miatt, kevesebben végeznek ott, nehezebb onnan továbbmenni, és rosszabb a minősége, mint volt, miután a közismereti tantárgyak aránya az egyharmadára csökkent, és a teljes képzési idő is rövidebb lett. Közben duzzasztják a Híd-programot: tavaly csak 87, a mostani tanévben már 120 iskola indíthatta.
HVG: Milyen munkalehetőségeik vannak a hátrányos környékeken élő fiataloknak a közmunkán túl?
M.Gy.: Sokan időnként elmennek Németországba dolgozni, romák körében gyakori, hogy az év bizonyos részében „nádaznak”, mások az építőiparban vállalnak munkát, jellemzően szürkén. Valójában egyáltalán nem lehet átlátni, hogy ez a réteg miből él, de az biztos, hogy sok lábon áll, és a közmunkabér jelentős tétel számukra, több az egyéb segélyeknél. Ráadásul jól kalkulálható, és sokat nem is kell érte tenni.
Mártonfi György - névjegy
A most 62 éves szakértő 1981-ben került az akkor alapított Oktatáskutató Intézetbe, ahol A gazdaság és az oktatás kölcsönhatása című, több évig tartó kutatási programba kapcsolódott be. Munkáinak nagy része azóta is e két alrendszer kapcsolatáról, illetve kiemelten a szakképzésről szól. Több alkalommal értékelte a szakképzés európai uniós támogatási – korábban Leonardo néven közismertté vált – programjának magyarországi megvalósulását. 2009 óta több munkában elemezte a korai iskolaelhagyásokat, főleg a szakképzésben tapasztalható, társadalmi gyökerű problémákra visszavezethető nagymértékű lemorzsolódást. Az utóbbi két évben a Roma Education Fund megbízásából a 16 évre csökkentett tankötelezettség és más, 2010 utáni jogszabályi változások hatását vizsgálta az iskolai kimaradásokra, kiemelten a roma fiatalok körében.
Forrás: Facerbook
